Gábor György: Sorosra gondolván, meg-megállva….

Kapom a leveleket, a kérdéseket, hogy mit szólok ahhoz az irományhoz, ami az Origón megjelent. Sokan kérik, hogy reagáljak rá. Nincs nagy kedvem hozzá. Azért nem, mert legszívesebben mindössze két vagy három szót írnék le, amit nem teszek, mert tudom, hogy ilyet nem foglalunk írásba.

Pedig igen, kiváltképp, hogy pont az az illető, olyan és akkora, ahogy azt három szóval elintézném

De mégsem teszem. Én nem. Ő és cimborái minden további nélkül igen. Nem volt egymás mellett a pelenkázónk. Vagy úgy is mondhatnám, hogy csiklandozzam a filhallását, ahogy ezt a főnöke mondotta volt nemrégiben:

„Mi pedig máshonnan jövünk. Ezért különböző a dolgok megítélése, vegyük ezt egyszerűen szociológiai adottságnak”.

Ráadásul – úgy gondolom – a legkevésbé nekem kellene erről írnom. Egy dologban mégis köszönet illeti a szerzőt: amikor a Soros-kampányról esik szó, a velejéig gyáva és lapító miniszterelnök rendre arról biztosítja a nyugati világot, hogy itt szó sincs antiszemitizmusról, és ugyanezt visszhangozzák a hozzá bekötött szervezetek, felekezetek, cselédsajtósok, mindenki, akinek megadatik, hogy kedvére eszegethessen a kérges nagyúri tenyérből. Most viszont a hatalmas úr egyik leghatalmasabban pöttömnyi emberkéje Sorosról írt. Legyünk hálásak!

Sorost természetesen ezerféleképpen lehetett volna bírálni,

opponálni, kivéve persze akkor, ha ez a kritika egy elkötelezett náci bérharcos dührohamára hangszerelt szellemi végtermék, olyan alaké, akinek Sorosról semmi más, csak a gázkamrák, a mérgező gáz, az utolsó korty levegőért való elementáris küzdelem, a „mi vagyunk az új zsidók”, a nagy orr, a bűz, a tetvek és az alacsonyabb rendű lények, no meg Hitler és az Übermensch jut az eszébe. Ő ennyire van kalibrálva, oszt jónapot! A zsidózásra alkalmas összes ócska antiszemita toposz, taxatíve felsorolva, s mindez Soros apropóján. Persze csak azért, mert az ő Sorosozásuk távol áll minden antiszemitizmustól, zsidózástól.

Mindehhez képest a kultúráért (az entartete Kunsttal szembeni Große Ungarische Kunstausstellungért) felelős miniszteri főember mélységesen mély asszociációs mezejét kizárólag a fenti fogalmak ékesítik, s teszik rokokósan könnyeddé és férfias bájában nagyvilágivá.

Persze tudom én: a fogalmakat, legfőképp a holocaustot és a holocaustban jó szolgálatot tett gázkamrák valódiságát relativizálja szellemi és erkölcsi diaréjában, s innentől logikailag is csak egy alternatíva kínálkozik: vagy Soros zsidóságára hívja fel újra és újra a figyelmet, vagy azt kívánja közzétenni, hogy az a sok minden nem is vót, vagy ha vót, akkor az hangyacsípés vót, csaláncsípés, valami olyasféle kerti mulatság, ahol – bosszantó, de előfordul – két pezsgőspohár lecsúszott az abroszról és összetörött, továbbá az egyik mérsékelt dekoltázsú kisestélyi selyempántlikáján leszaladt a szál a kerti csipkebokortól érintve.

Elvégre a mostani Lengyelország és Magyarország, meg persze Európa megfelel a gázkamráknak, mert pont úgy, ahogy élünk és létezünk, richtig épp úgy éltek és léteztek a zsidók a holocaust idején, elvégre „mi vagyunk az új zsidók”, s tulajdonképpen rólunk mondják, „hogy nagy az orrunk”, büdösek vagyunk és tetvesek. Alacsonyabb rendű „lényeknek” tartanak, minket, magyarokat meg lengyeleket, s már nyitnak is az új táborok, készül az új vasúti menetrend, s a Covid-vakcina előállítása ideiglenesen háttérbe szorul, hogy a vegyi kapacitás a leghatékonyabb készítmény előállítására koncentráljon, s légmentesen lezárt dobozban tárolva szállíthatóvá váljék.

Mert nagy rá mostanság a kereslet!

Az összes antiszemita toposzt (persze nem az összeset, csak a legnácibbakat, miután a szerző egyszerű fajankó, aki a késő-antik, a középkori és a kora-újkori antijudaista sztereotípiákról mit sem tud, nem ismeri azokat, ahhoz könyveket kellene bújnia, de minek is, azok a régi korok érdektelenek voltak, mit kedveljen azokon, hisz akkoriban csak pogrom volt pogrom hátán, szánalmas kézműves módszerek, ő viszont kifejezetten a nagyipari elgázosítás kamráira szeret asszociálni), szóval az összes általa ismert antiszemita toposzt felröfögi-felöklendezi, mindezt egy holocaust-túlélő apropóján (erre még ez a karlendítésre szimplifikált iromány is utal), a fogalmakat visszájára fordítva, de legalább megköszönhetjük neki, hogy világos eligazítást nyújtott a kormány szemérmesen rejtőzködő szándékát illetően, továbbá arról, hogy neki miért épp a gázkamrák, a nagy orrok, meg a bűz türemkedik fel agyvízébe Sorosra gondolván, meg-megállva.

Ha tartanám ezt a szerencsétlent valamire, de semmire sem tartom, akkor elmesélném neki,

mint egy keretlegények közt egy európai nagy orrú, hogy ha volna önben szellem és tudás (de szellemet, boldogtalan dudás, ön sose látott s tán azt tudja csak, hogy hülye fráter is lehet NER-lovag), szóval elmondanám neki, hogy a „mi vagyunk az új zsidók” állítás miként rímel pontosan a késő-antikvitás – kora-középkori antijudaista „verus Israel” (igaz Izrael) fogalmára, de kár belé, ráadásul egészen más könyvkínálatot preferál. Olyant, amely nem ragad le a puszta teóriánál, hanem tág teret nyit a praxis számára: hisz a korábbiakban maga vallotta meg a lelkiség legmagasabb régióiba emelkedve, hogy leginkább kalapáccsal szereti vitapartnereinek az ujjain eljátszani az Örömódát, saját szavait citálva, mert csak tiszta forrásból: „Ezt úgy kell elképzelni, hogy ráütünk pl. a gyűrűsujjra, és az egyáltalán nem tisztelt zsurnaliszta kiadja a kívánt hangot, pontosabban: szolmizálva énekel. Arra kérnénk az urakat, hogy gyakoroljanak. Mert ahányszor elrontják, újrakezdjük.” Vagy mint arról úgyszintén maga számolt be egy őt ért kriminális eset után (betörés), „az egész annyira felkavart, hogy két héten át azzal álmodtam, hogy a kezemre került tetteseket brutálisan megkínzom. Nyúzok, török, vágok”, hozzátéve, hogy így lett költői aktivitása végtermékének, azaz egy általa írt dalnak a címe Sósav.

Én itt abba is hagyom, mert innentől illetéktelenül idegen területre tévednék,

a pszichiátria territóriumára, súlyos pszichózis, frusztráció, parancshallucináció, delúzív zavar, pszichotikus kompenzációs tudat, önértékelési zavar, kisebbségi érzés és így tovább, de ez már nem az én asztalom.
Mindez annak az asztala, aki a XXI. századi Magyarországon a szép emlékezetű PIM főigazgatójaként és többszörös miniszteri biztosként szeretgeti és tartja meg őt miniszterelnöki kegyeiben. Meg azoké, legyenek bár kimustrált beat-sztárok vagy kompromisszumokra és dialógusokra mindig kész írók, költők, akárkik.

És végezetül az örök talmudi igazság:

minden pocsékságban ott rejlik valami az igazságból. Emberünknek ezúton üzenem, hogy már megint ezeknek a nagy orrúaknak és büdösöknek van igazuk. Mert mit is írt le ez az alak a – valószínűleg – főművében? Ezt:

„Akinek elég pénz és hatalom adatott, abból diktátor lett, akinek nem, az diktátor szolgálólánya – és kivétel nélkül mindegyik hullahegyeken akart felkapaszkodni az örökkévalóság trónjáig.”

Ezt a mondatot elemezze ki gazdájával, még akkor is, ha fogalmam sincs, a gazdájához képest neki jutott-e már elég pénz, avagy ő még csak a diktátor szolgálólánya. (Az ő esetében ezt a szolgálólány dolgot érdemes volna átgondolnia, mielőtt kirekesztené magát az Alaptörvényből.)

Forrás

Demeter Archívumunk

Soros

 

A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük