Gábor György: ha Varga Judit nem csak addig olvasta volna a cikket, ameddig előfizetés nélkül lehetséges, számára is kiderült volna, hogy mit is ír a hogyishívják!

Varga Judit a múlt héten önmagát még csak Deák Ferencnek, a haza bölcsének a hivatali utódaként nevezte meg. Szerény maradt, beérte ennyivel. A karácsony közeledtével azonban előrébb lépett: most már a vallásszociológia klasszikusainak is a nyomába szegődött, s immár Émile Durkheim, Georg Simmel, Max Weber, Niklas Luhmann és Peter L. Berger hivatali utódának is előléptette magát.

A vallásszociológus asszony

a mai napon ismét egy remekül sikerült fotó társaságában jelentette be nagy vallásszociológiai felismerését. A fotón Varga Judit megszokottnak mondható, giocondásan sejtelmes mosolyával nagyméretű, talán XVIII-XIX. századi könyvekkel teli polcnak támaszkodik, lazán, keresztbe font karral, finom jelzéseként tudósi mivoltának.

A kötetek ebben a helyzetben garantáltan benyomódnak, s ilyenkor a könyvtáros cerberusként terem ott, és cseszi le az embert, amúgy teljes joggal. Ám a ruhamosodában nagy lesz az öröm, ugyanis a tudós asszony fekete kiskosztümjén egészen biztosan ott maradnak a nyomok, a régi könyvek kötéséről leváló vászon-, papír-, vagy bőrdarabkák és foszlányok, finom, porszerű kiszerelésben, amivel jobb a ruhatisztítót felkeresni, mintsem otthon esetleg eldugaszolni a mosógépet.

Szóval ember, aki járt már életében könyvtárban, kivált régi könyvek között, így nem támaszkodik neki a könyvekkel teli polcoknak, még egy fotó kedvéért sem, vagy ha igen, ne csodálkozzék azon, ha a következő percet már a könyvtár ajtaján kívül lesz kénytelen eltölteni, fotósával együtt persze, mert amúgy épelméjű ember „mosolyalbumossal” viszonylag ritkán szokott katalóguscédulák között böngészni.

De nem is ez most a lényeg, hanem a miniszter asszony rejtett, látens, fű alatt megbúvó vallásszociológusi énje

Posztjában mindjárt indításként, hogy elrugaszkodjon a hideg tudományos faktumoktól, s kellőképp megalapozza olvasójának érzelmi empátiáját, szóba hozza az öt évvel ezelőtti iszlamista merénylőt, aki kamionjával a karácsonyi vásárba hajtott. Aztán rátér egy Die Welt-cikkre, amely arról számol be, hogy a németországi keresztények aránya az elkövetkezendőkben akár 50% alá is csökkenhet, vagyis – teszi hozzá Max Weber és Peter L. Berger hivatali utódjának minden profizmusával – ezt azt jelenti, hogy a keresztények már nem lesznek többségben. Majd keretes értelmezést adva, újra szóba hozza a németországi bevándorlást, kiemeli az új német kormány bevándorláspártiságát, hogy végül leszögezze: Magyarország nem kíván bevándorlóországgá válni, meg akar maradni magyarnak és kereszténynek.
Vallásszociológiai alapvetések sora, ilyenkor kormánya már megajándékozza az illetőt minimum egy professzúrával.

Na, mármost, ha Varga Judit nem csak addig olvasta volna a cikket, ameddig előfizetés nélkül lehetséges, hanem néhány sorral tovább is, talán még számára is kiderült volna, hogy mit is ír a hogyishívják.

Először is a cikk már az elején leszögezi, hogy a muszlimok száma (amely a teljes lakosság 6,5%-a körül van) az utóbbi időben alapvetően stagnál

Az igazi problémát a vallásosság szociológiailag követhető változásában nem ez jelenti, hanem a szekularizáció, amely világjelenség (megjegyzem, ha Varga vallásszociológus asszony ismerné akár csak a magyarországi adatokat, kísértetiesen hasonló tendenciát olvashatna ki azokból, ám nem ismeri, így aztán elfogulatlanul, semmitől sem befolyásoltatva argumentálhat kedvére). A Die Welt cikke a szekularizáció jelenségével együtt említi a főképp a katolikus egyházat érintő szexuális abúzusokat, a „legszörnyűbb visszaéléseket”, amelyeket a kereszténység leple alatt püspöki ordinariátusokon, plébániákon, szerzetesrendeknél vagy gyermekotthonokban követnek el. A cikk hozzáteszi, hogy ez ellen a híveknek részben joguk, részben kötelességük küzdeni, s azon lenni, hogy az elkövetőket vonják felelősségre, de nem helyes – így a cikk – általánosítani, s magát az egyházat általában véve elkövetőnek nevezni. A cikk szól továbbá a pandémiáról, amely a hívek 94%-át tartotta és tartja távol a templomoktól. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Németországban több tízmillió keresztény él, főként katolikusok és evangélikusok, továbbra is messze a legnagyobb vallási közösséget képezve. A hívő tömegekben rejlő változtatási potenciál – záródik az írás – persze korántsem merült ki.

Hát így!

Varga Judit tehát ócskán csúsztat, meghamisítja a cikk lényegét, hazudik, ráadásul mit sem ért a vallásszociológiához, s azt a látszatot kelti a laikusokban, mintha az ötven százalék alá eső kereszténységet az ötven százalék fölé növő muszlimok szorítanák ki.

Továbbá Varga Judit semmit sem tud a felekezethez nem tartozókról, azok tényleges arányáról, pedig

ha egyszer valóban becsücsülne egy könyvtárba, ohne fotós, ohne támaszkodás, nur olvasás, akkor megdöbbenve tapasztalhatná a hazai számsorok hasonló jellegét, s a szekularizáció ebből meg abból fakadó jelenlétét.

Legközelebb, újra fotósával, látogasson el a szegedi luxus-megyéspüspök luxuséttermébe, luxuswellness paradicsomába, hátha megérti, hogy az embereknek, köztük természetesen a becsületes híveknek, például miből van elegük. Reméljük, a vallásszociológus asszonynak köszönhetően onnan is sok-sok izgi fotónak örvendhetünk majd!

Forrás

A fent említett Varga-bejegyzés:

Kapcsolódó

 

Gábor György: ha Varga Judit nem csak addig olvasta volna a cikket, ameddig előfizetés nélkül lehetséges, számára is kiderült volna, hogy mit is ír a hogyishívják!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük