Talán mostanra már a tanárok, a gyerekek és a szülők is elkezdték kiheverni a digitális munkarend okozta első sokkot. Ez jó hír, de van ott még, ahonnan ez jött.

Túl nagy és túl gyors volt a váltás, senki nem volt erre felkészítve

Lassan kiforrja magát a rendszer, de a szülők és a diákok minden eddiginél aktívabb részvétele nélkül ez a kiforrás hosszú és fájdalmas lesz. Egyelőre maradjunk a három legneuralgikusabb pontnál: a tanulási folyamat megtervezésénél, az időbeosztásnál és a motivációnál. Soha József drámapedagógus, tanulástechnika tréner tanácsai az otthoni tanuláshoz.

Az idő teljesen más képét mutatja a digitális térben

A tanárok a különböző felületeken bármikor tudnak feladatot adni diákjaiknak – mégpedig szigorú, a program által ellenőrözött határidővel. A határidőkhöz képest Damoklész kardja hőre lágyuló műanyagból kiöntött vágófegyver paródiának tűnhet. Csak az állandó idegesség, a kilátástalanság, és a túlterheltségi érzés van. Hogyan lehet ezt enyhíteni, ha egyáltalán lehet?

Minden digitális oktatásban jártas veterán kitesz az íróasztala fölé

egy zöld, egy sárga, egy piros, és egy kék kartont. Ha beérkezik egy feladat, azt felírja egy öntapadós cetlire és határidőtől, bonyolultságtól és a tantárgy iránti elkötelezettségtől függően helyezi el a zöld, a sárga vagy a piros mezőben. Már negyedórás utána olvasás, tájékozódás, pár szavas vázlat is elég a zöldmezős feladatoknak. A sárgák már kicsit többet kérnek, de még dobolnak azonnali befejezésért ideghálózatunkon. A pirosmezősök viszont igen, őket most azonnal készre kell csinálni, nincs mese. Ha valami felkerült valamelyik mezőbe, már akkor is érdemes foglalkozni vele, ha aktuálisan még épp a zöldben tanyázik. Mire jó a kék mező? Oda gyűjthetjük a már elkészült feladatok cetlijeit. Ne dobjuk ki őket, ha végeztünk egy feladattal, milyen fantasztikus érzés lehet az egy gyereknek, ha nap mint nap azzal szembesülhet, hogy mennyi mindent megcsinált már, mennyi feladatot, megpróbáltatást hagyott már a háta mögött.

Mint láthatjuk, a színes kartonlapok és az öntapadós cetlik

folyamattá varázsolták az amúgy elég zaklatott és kaotikus feladatmegoldási taposómalmot. Az öntapadós cetlik természetesen bármikor átragaszthatók, egyik mezőből a másikba vándorolhatnak, így a feladatok és azok fontossága mindig szem előtt vannak. És igen, mire egy feladat a piros mezőbe vándorol addigra már legalább kétszer foglalkozva volt vele: már ismerős, már sok mindent tudunk róla, amolyan házibarát féleséggé vált.

Az nem jó, ha a gyerek reggel nyolctól este hatig a gép előtt ül

Mindenképp törjük meg az idő végtelennek tűnő folyamát. Akármennyi feladata is van, maximum fél óra után legyen pihenés: legalább öt, de inkább tíz perc valóban kellemes kikapcsolódást nyújtó formájában (persze, ha online óra zajlik az más tészta). Ezzel elkerülhető, hogy a gyerekek úgy érezzék, soha nem lesz vége ennek, a saját szakállában fog majd orra bukni, ha egyszer mégis elhagyhatja egy méternél messzebb az asztalát. Ez az érzés ugyanis a legelszántabb gyerek motivációját is mikroszkopikus részecskékre zúzza.

Csak belátható, kezelhető hosszúságú időintervallumok elé állítsuk gyermekünket!

A belátható időintervallumokhoz társuljanak végrehajtható nagyságú feladatok, valamilyen végtermékkel! Minden időegység egy kész feladattal zárul, minden nagy feladat tetszőleges számú kicsire bontható, így a tanuló nem vész el a feladatban, folyamatos sikerélménye van. Például ha fogalmazást kell írnia, akkor az első félóra végén legyen egy kész szógyűjteménye a diáknak és egy fogalmazás vázlata.

Talán macerásnak tűnhetnek a fentebb vázolt praktikák,

de minden rájuk szánt perc, és minden értük elégetett kalória többszörösen fog megtérülni. A kialakult helyzet miatt hirtelen jóval nagyobb önállóságot kell mutatnia a gyerekeknek. Az előbb említett módszerek pedig remélhetőleg pont ezt az önállóságot indítják be. Egy próbát mindenképp megérnek!

Forrás,Barna Kinga

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét