Connect with us

Kultúra

Hazug közhely: Ami a zsidóknak a Holokauszt, az a magyaroknak a Trianon-trauma

Megosztás

 „A trauma, a rémület abból a felismerésből fakad, hogy ki-ki megérti, hogy amit ő tett, az már ő maga.” – Zoltán Gáborral készített Literatúra interjúra György Péter reflektált ugyan ott. Az írást azért közöljük teljes terjedelmében, mert szeretnénk olvasóinkkal is megosztani azt örömöt, amit mostanság egy-egy elegáns, végig gondolt vitacikk olvastán érzünk.

kun pater
Megosztás

 „A trauma, a rémület abból a felismerésből fakad, hogy ki-ki megérti, hogy amit ő tett, az már ő maga.” – Zoltán Gáborral készített Literatúra interjúra György Péter reflektált ugyan ott. Az írást azért közöljük teljes terjedelmében, mert szeretnénk olvasóinkkal is megosztani azt örömöt, amit mostanság egy-egy elegáns, végig gondolt vitacikk olvastán érzünk.

A könyv címe – Orgia – nem pusztán metafora

A 2016-ban megjelent Orgia igazi mikróhistória, a XII. kerület egy részén, a nyilas hatalomátvétel alatt, eddig részben tudomásul nem vett valóságával ismertette meg a magyar történelem sötét óráiban történtek iránt érdeklődő közönséget. A nyilasterror ismert, számos alkalommal elismételt, a történészek által folyamatosan átírt fogalma helyett a fizikai erőszak gyakorlatának, működésének rekonstrukcióját olvashatták. Zoltán Gábor valóban egy olyan területre lépett, pontosabban azonosította azt, amelyről addig nem sok szó esett. Rekonstruálta a Maros, Szamos és a Városmajor utca környékén történteket, s a tényirodalom és a fikció határán járó szövegének hiperrealizmusa valóban sok ember számára hatásos és hasznos leckének bizonyult. Különösen az volt sokkoló, ahogy Zoltán könyvéből, hiteles adatok nyomán világosan kiderült, hogy a fizikai és a nemi erőszak mindvégig elválaszthatatlanok voltak: a könyv címét a szerző nem pusztán metaforának tekintette, hanem szó szerint is értendő esemény(ek)ként értette.

A könyv négy éves könyvtári és levéltári kutatásra épül

A fizikai szenvedést okozó és megalázó kíméletlen szexuális erőszak magától értetődő jelenléte, szerepe a nyilas tömeggyilkosságokban, illetve kínzásokban az elkövetkező években nyilván számos kérdést vet majd fel, elsősorban a ‘történeti valóság’ fogalma, terjedelme kapcsán.

„A könyv (írja Zoltán Gábor) négyéves könyvtári és levéltári kutatásra épül”,

ugyanakkor, az Orgia regény, nincsenek benne hivatkozások, azonosítható idézetek, egykorú szövegközlések. Mindez azzal járt, hogy az orgiáknak nevezett brutális nemi erőszakok nem – bármilyen is legyen – egykorú (anonimizált) dokumentumokból megismerhetőek, hanem azok Zoltán írásmódján át kerülnek elénk. S bizony elég sokszor feltűnik, hogy a szerző dramaturg volt, azaz újra és újra szcenírozott jeleneteket teremt, miért is sokszor tagadhatatlan feszültség keletkezik a történeti hitelesség és a retorizált erőszaktételek leírása között.

Amennyire múlhatatlanul fontos, hogy Zoltán kitágítja a „történelmi esemény” fogalmát,

tudomást vesz, s tudomásul véteti, hogy a nyilasok gonosztettei a magukra hagyott és kiszolgáltatott, zsidóvá nyilvánított magyar állampolgárok elleni totális támadások voltak, amelyek éppúgy vonatkoztak azok identitására, mint a testi valóságukra. S a nemi erőszak folyamatos jelenlétét eddig mintha nem vette volna tudomásul, nem tekintette volna elemzése tárgyának a magyar történettudomány, amelynek aktuális fordulatát épp ezekben az években Pető Andrea munkássága hozta el, akinek könyve, az Elmondani az elmondhatatlant nemrég jelent meg.

S ez a kérdés bizony döntő fontosságú

Zoltán könyvében is, az eredeti szövegközlések nyilván számos kérdést, belátható problémák sorát vetették volna fel, és azok valósága, evidenciája pótolhatatlannak tűnik.

(A saját gyakorlatomból ismerem egykorú szövegek utólagos közlésének bonyolultságát, mégis jobb megoldás azokra támaszkodni, mint döntően egy utólagosan teremtett homogén közegben bízni.) S ezért lett volna érdemes felidézni Polcz Alaine, vagy Gyarmati Fanni szövegeit is, amelyeknek döntő részük volt a történelmi tapasztalat fogalmának radikális átalakításában, és a jelen könyvet is sajnálatosan automatikusan uraló férfi szemlélet kritikájában.

A „Szomszéd” már távolról sem regény

Az Orgiát nagyon gyorsan követő, 2018-ban megjelent Szomszéd című szöveg már távolról sem regény, ellenben őszinte esszé, személyes hangú önvizsgálat, ami – sajnálatosan – együtt jár a zsidó áldozatiság megélésének, közvetlen élményének újra és újra visszatérő, kényszeres leírásával, ráadásul a jelen állapotok 1944-gyel való közvetlen összekötésével. A nyilas korszakot és a jelent, az újraszülető fasizmust egy elfojtásokkal teli, de mégis kontinuus történetként leírni, megítélésem szerint radikális félreértés.

S ezért tűnnek fel nagy számban azok a magától értetődő könnyedséggel leírt mondatok, amelyek gyakran nem pusztán csak kínos, hanem igazán zavarbaejtően üres általánosságok: komoly távolságra a mikrohistória finom és sűrűn font szövetétől. S ezek azok, amelyek feltűnnek a Literának adott interjúban is.

A „nemzeti elkötelezettség” pedig tényleg nem azonosítható automatikusan a nem zsidókkal…’

„Általában a zsidó származásúak számára kevésbé otthonos Buda, mint Pest, és viszont, azok, akik nemzeti elkötelezettségűként és zsidó származásuktól mentesen érkeznek a fővárosba, Budát kevésbé találják ellenszenvesnek.” Szomszéd, 13. o.)

Ebben mondatban szinte minden közhely: tehát tévedés. Kezdjük azzal, hogy a „zsidó származásúak” szóösszetétel magától értetődően használni több mint kínos. Vannak ugyanis olyan ember lények, akik a zsidó vallás hívei – amúgy például a budai Frankel Leó utcai zsinagógában is otthonosan érzik magukat –, de azt, hogy a származásuk milyen, azaz szüleik s nagyszüleik mikor és miként, s zsidók voltak-e, az független lehet attól, hogy ők maguk a zsidó vallást követik-e, s miként élnek annak szabályai szerint. Másoknak zsidók vagy épp azzá nyilvánított szüleik, nagyszüleik voltak, s ők maguk a katolikus, református, evangélikus egyház hívei, követői. Lásd például a kiváló filozófust, a katolikus pap Ervin Gábort, akit katolikus vallásban élő édesanyjával együtt a Kapás utcai nyilas székházban megkorbácsoltak, majd a Duna-parton a vízbe lőttek. Emléktáblája egy Maros utcai ház falán van, ott élt ő is a XII. kerületben.

A „nemzeti elkötelezettség” pedig tényleg nem azonosítható automatikusan a nem zsidókkal,

s a két csoport között egyenlőségjelet tenni egyszerre vall a tapasztalat hiányára és a fantázia szegénységére. A magyar munkásmozgalom számos kiváló résztvevője – származásukat nem tartom számon – volt például az internacionalizmus meggyőződéses híve, de ettől még zavartalanul hódolhattak nemzeti elkötelezettségüknek is. Amint ugyancsak meg vagyok győződve arról, hogy Kertész Imre ellentmondásokkal teli életműve a nemzeti elkötelezettség iskolapéldája: ugyanis mi más bizonyíthatná egyértelműbben azt, a nemzet történetének őszinte leírása, magától értetődő leírása az iszonyatnak.

Ugyanilyen kínos azt olvasni, miszerint:

„Ami Szabó Dezsőt illeti, tényleg érdekes író, de ha sohase vesz tollat a kezébe, attól nem marad csonka a magyar irodalom” (33. o.)

S bár ez itt majdnem lényegtelen,

Szabó Dezsőt én inkább nagyszerű, tragikus és múlhatatlanul fontos írónak, mint érdekesnek tekintem, ugyanakkor igazán nincs kedvem megnevezni nála beláthatatlanul gyengébb írókat, akik nélkül szintén csonka maradt volna a magyar irodalom. Lévén a „magyar szöveg”, tehát a nemzeti kultúra lényegében megszakadások és folytonosságok, összeegyeztethetetlenségek és szoros összefüggések, mintázatok, egymásra rótt sorok, hatástörténetek, emlékezetek és felejtések sűrű szövete, amelyből – lásd Vörös Boldizsár kiváló könyvét – lám, még Illés Bélát sem lehet egyszerűen kihagyni, és elfelejteni (Történelemhamisítás és politikai propaganda – Illés Béla elmeszüleményei a magyar szabadságharc orosz támogatásáról. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2014). Szabó Dezsőt egyszerűen és könnyedén kiutasítani a magyar irodalom történetéből, kritikus elképzelés.

Bizony nem vall különösebb bölcsességre Erdélyit és Csoórit egy lapon említeni

A végig nem gondolt gondolatok talán legriasztóbb példája, hogy a zsidó polgárságtól undorodó és rettegő Erdélyi József kapcsán Zoltán megjegyzi:

„Az alábbi strófák segítenek annak megértésében, milyen érzések és gondolatok támadnak olyan egyénekben (sic!), akik egy polgári lakásban szívják magukba a szokatlan illatokat, és bizalmatlanul járatják körbe tekintetüket.”

Az „alábbi strófák” egy 1953-as Csoóri-verset jelentik (Egy polgári lakásban, 56-157.) Bizony nem vall különösebb bölcsességre Erdélyit és Csoórit egy lapon említeni, csak azért, mert úgymond mindketten idegenkedtek a polgároktól, s képesnek bizonyultak annak felismerésére, hogy egy lakás bizony társadalmi reprezentáció. Amint azt sem hiszem, hogy 2018-ban tényleg érvelnünk kell amellett, hogy mi volt kettejük közt a különbség.

A Szomszéd sajnálatosan számos hasonló példát tartalmaz, ami pedig a hevület szülte, szorongásból fakadó radikalizmus, az igazságtalan ítéletek hagyományát illeti, abban – függetlenül minden egyébtől – Zoltán bizony olyan nagy írók, elődei nyomába lép, mint Németh László vagy épp Csoóri Sándor. S ezen azért lenne miért elgondolkozni.

„Auschwitz nem traumája a magyaroknak”

 „…azok az események, amikről beszélek, a magyar populáció számára nem jelentettek traumát. Semmiképpen sem okozott mindez traumát az elkövetőknek és az elkövetők leszármazottainak vagy az eseményeket tétlenül vagy egyetértőn végignézőknek. Ki kell mondani, hogy a budapesti nyilas terror vagy akár Auschwitz nem traumája a magyaroknak”

– ez már a Litera interjú szövege.

Nem tudom, ki, milyen léptékben gondolkozik, s azt sem tudom, hogy a populációnak jelenthet-e traumát, ami az országgal, lakosaival, ismerősökkel és ismeretlenekkel történt, de azoknak a keresztény és zsidó vallású magyar állampolgároknak, akik 2018. január 11-én összegyűltek a Maros utca 16/B szám alatt, a mai rendelőintézetben, minden bizonnyal azt jelentett. Beszélgettek egymással, kézen fogva felsorolták az ott kivégzettek neveit, akiket vértanúknak hívtak, s úgy mondták, az áldozatok megszentelték azt a helyet, ahol álltak.

„..már régen nem igaz a magyar történetírás Zoltán Gábor által elismételt közhelye, minek megfelelően a zsidóknak a Holokauszt, és a többieknek, azaz a magyaroknak a Trianon a trauma.”

Kívülállóként is számos vallási kisközösséget, egyházi kezdeményezést ismerek, melyek a trauma, pontosabban a szégyen kérdésével foglalkoznak. Ami a társadalmi emlékezet történetének kérdését illeti, annak ismerten nem tesz különösebben jót, ha napi érdekeihez igazítva a nagypolitika sajátítja ki azt, tegyük fel, még oly jóindulattal is. Ellenben, ha van valami, ami ugyan olykor láthatatlanul, sokszor csendben, de valóban átalakíthatja a múltról való képzeteket, az a felelősség, a nem akart örökség elismerésének élménye. S ez az, amit nem lehet fentről akarni, ellenben bárhol és bármikor fel lehet ismerni.

Azaz, a gyakorlatban már régen nem igaz a magyar történetírás Zoltán Gábor által elismételt közhelye, minek megfelelően a zsidóknak a Holokauszt, és a többieknek, azaz a magyaroknak a Trianon a trauma.

Csak épp nehéz belátnunk, hogy a történelem történeteit nem az értelmiség elefántcsonttornyaiban, illetve nem feltétlen és egyértelműen a hatalom logikája szerint írják. Pontosabban nem csak, és nem mindig. Van az ellenemlékezet, vannak a lokális históriák, s hányszor láthatta ki-ki, hogy létezik a megrendültség. Létezett, s van is Pápán, ahol a volt ortodox zsinagógában rendezett kiállítás nem kis részben definiálta újra a közösséget, amint hasonló dolog történt Szombathelyen is. S remélem, még senki nem számolta össze, hogy milyen volt azoknak a százezreknek a származása, akik végignézték a Saul fia című filmet. Amint azt sem hiszem, hogy bárkit, aki meghallgatja az amúgy a nyelv határán élni kényszerült Kulka Jánost, amint Leonard Cohen Halleluja című számát énekli, különösképp érdekelne, hogy melyiküknek milyen is volt a ‘származása’. Pannonhalmán több ezer ember menekült meg 1944-ben, s ezt számon tartja az Apátság emlékezete, amint a boldoggá avatott nagyszerű és bátor Salkaházi Sára emléke ugyan jobbára nem érdekli a magyar politikai elitet, mégis létezik a kultusza.

Egyikünk sem felel azért, amit felmenőik tettek

A Holokauszt traumájának megértése amúgy nem független a kortárs világról alkotott ítéletünktől, amelyben naponta fulladnak a Földközi-tengerbe gyerekek, vagy a magyar kormány egyszerűen nem ad enni a határövezetben tartózkodóknak, mondván, éhesen kénytelen lesznek visszamenni Szerbiába, s ezzel az ügy le van zárva. Végül, ami az egyetlen gondolatkísérlet ebben az írásban: azt hiszem, súlyos tévedés azt hinni, hogy amit tettek, az nem okozott traumát az elkövetőknek. Ezt nem tudhatjuk, s én bizony jobban kedvelem az emberi lényt bonyolultnak látni, mintsem egyszerűen gazembernek. A trauma, a rémület abból a felismerésből fakad, hogy ki-ki megérti, hogy amit ő tett, az már ő maga. Különös, hogy egy dramaturg nem adja meg ezt a kegyelmet, vagy hozza meg az ítéletet a gyilkosoknak, mikor amúgy a modern dráma elég hosszú ideje erről szól. Azt pedig, hogy a leszármazottaik sem értik meg, hogy amit felmenőik tettek, az több, mint egyszerű tévedés. Egyikünk sem felel azért, amit felmenőik tettek, s ami ugyanakkor mégis ott van a szemhatárukon, ha látják már, ha nem: de a távlatot mindannyiunk számára megszabhatja.

A nemzet, mondja egy helyt Zoltán, „konkrétan nincs”.

Holott csak konkrétan van igazán. Minden egyes elszalasztott lehetőség vagy elkésett döntés, jókor kimondott szó, és pontosan végiggondolt következmények sora, az mind a nemzet maga. Amely nem elsősorban a magaskultúra, hanem a szolidaritás határainak kérdése. Túl sok embert ismerek ahhoz, akik későn születtek, s mégis felelősséget éreznek mindazért, ami előttük történt, túl sok fiatal és felelős nőt és férfit ismerek ahhoz, hogy ne gondoljam azt: Zoltán Gábor előbb egy bátor és fontos könyvet írt, aztán egy újabbat, amelynek következtetései, mint az interjúban is számos mondat: súlyosan tévesek, és bántóak.

Epilógus

P.s. 2012-ben a Literában jelent meg egy írásom egy német Wehrmacht katona, Peter Willy Reese (1921-1944) 2004-ben megjelent egykorú naplójáról (Mir selber seltsam fremd. Die Unmenschlichkeit des Krieges. Russland 1941-1944 – Sajátmagamságosan idegen. A háború embertelensége. Oroszország, 1941-1944) szóló írásom. Mindezt azért említem itt, mert az a szöveg kérlelhetetlen bizonyítéka annak, hogy ez a szerencsétlen, huszonhárom évesen, Vityebszk mellett elesett fiatalember pontosan tudta, s nyomon követte, és aztán leírta a saját átváltozását. S nem hiszem, hogy a megértése ritka kivétel lett volna. Azaz, a nyilasok által elkövetett rémtettek iszonyú aljasságok, mind-mind a mi közös örökségünk részei. És az ő életük, s mienk: malgre tout, összetartozik. S ez a szégyen ajándéka, és a trauma reménye.

Szerző: György Péter

Szerző

Click to comment

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük