Helyszíni tudósítás a valóságból:”…folyik a könnyem, be a maszk alá, és magamban némán én is szidom ezt a rohadt rendszert”

A közösségi oldalak sajátja, hogy “a nép egyszerű fiai-lányai” közkinccsé tehetik egy kattintással, hogy mi történik velül a mindennapokban. Egy ilyen bejegyzés következik alább, egy “hétköznapi” fővárosi történetet, amiről azt gondolom, hogy nem egyedi, viszont tele van tanulsággal 2021 Magyarországáról.

“Az a csodálatos “Rendszer”! – Helyszíni tudósítás a valóságból

Emberek ordítva veszekednek a helyzettel, vagy egymással reggel 7-kor. Kapás utca. Igen, konkrétan tényleg az utcán várakozva a fagyban, egyébként mindenki egy adott időpontra érkezve.

Nem esik jól a tömeg, a feszültség, a gondolat, hogy valószínűleg hamarosan fázni kezdek. Cikázik a levegőben a ki, ki után jött, a nem tartja a védőtávolságot a tömegben, a rohadt rendszer, a nem igaz, hogy nem lehet megoldani. Egyébként érthetően. Én attól leszek feszült, (a)hogy a mások hangoskodása becsapódik a reggelembe. És nem esik jól a 4,7 km gyaloglástól kimelegedve ácsorogni, és érezni, hogy ahogy telnek a percek, tényleg egyre jobban eléri a hideg a bőrömet a ruha alatt.

Gyalog jöttem, a covid óta nem tömegközlekedek, a biciklin nekem most túl hideg van, autóval pedig – ugye a zseniális ingyenes parkolás miatt – nem lehet parkolóhelyet találni. De legalább így kipipálom a napi mozgást. (Bőven, mert délutánra is van időpontom egy másik szakrendelésre.)

1-2 embert engednek be egy-egy ajtónyitáskor a melegre a lassan rövidülő sor elejéről.

A benti tömegbe. Mert mindenhol sokan vannak. Amikor az előttem álló sorstárssal együtt én is bejutottam végre, több, mint félóra ácsorgás után, egy 70 körüli, sápadt, hófehér arcú, sovány férfi is bejött utánunk, a csukódó ajtón. Határozottan mutatta a papírját a biztonsági őrnek, hogy sürgős, miközben mutatja és mondja is, hogy a kabátja alól a katéteréhez csatlakozó tömlő lóg ki.

Nagy, hangos veszekedés kezdődik a betegirányító és a férfi között. Tőlem 20 centire. Én földbe gyökerezve. Majd a biztonsági őr is kijön a fülkéből. Mindhárman egyszerre ordítják a magukét mellettem.

Ketten tolnák kifele a férfit, aki a melegen szeretne várakozni

Ő rázza a papírját, hogy

“rá van írva, hogy sürgős”. “Az csak azt jelenti, hogy a mai nap végéig el fogják látni”

– ordítja valamelyik.

“Katéterem van.” “Akkor is kint kell várakozni, míg sorra kerül.”

És így tovább.

Most már én is odafordulok, próbálom felhívni magamra a figyelmet,

hogy kicsit elcsituljanak, és jelezzem, hogy akkor, ha nem fér be plusz egy fő, magam elé engedem a férfit, és kimegyek én a következő bejutási lehetőségig.

Nem, nem, nem lehet, most már velem is kiabálnak, hogy ne menjek ki, kitárt karokkal terelgetnének, hogy menjek már be. A férfit pedig kifelé, de ő hirtelen beljebb megy végre. Még utánakiabálnak a fejem felett, majd csönd, de a levegő még rezeg.

A betegirányító, aki eddig a testével akadályozta meg, hogy szép csendben kimenjek, miközben ők hadakoztak, most kedvesen, de még érezhetően friss lehiggadással a hangjában csodálkozva néz rám:

  • “Maga meg miért akarta előre engedni?”
  • Hát – akad el a szavam hirtelen – mert nem lehet könnyű katéterrel…
  • “Á, nekem is volt katéterem!”

– horkan fel ismét, újra felizzó indulattal.

Bemegyek, elcsigázva lehuppanok végre egy padra, folyik a könnyem, be a maszk alá, és magamban némán én is szidom ezt a rohadt rendszert.”

Forrás

koronavírus

Egy hozzászólás itt: “Helyszíni tudósítás a valóságból:”…folyik a könnyem, be a maszk alá, és magamban némán én is szidom ezt a rohadt rendszert”

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük