Előző Heti lapzsemlénket teljes egészében a május 6-án elhunyt John Lukacs történész emlékének szenteltük. A HVG legfrissebb számában (amely a hirdetőoszlopokon már nem látható, zseniális Tiborcz-címlapról híresült el), a legilletékesebb újságíró, Révész Sándor méltatta John Lukacs teljesítményét, Rovatunk e-heti tartalmát is John Lukacsnak  tölti ki. A tudós életműve ahogy tudománya legjobbjai, óriási erővel szembesíti a mai kort azzal, amit nem tanultunk meg a történelmünkből.


Az európai civilizációt fenyegető legnagyobb veszély

Révész Sándor cikke “Nem hitte” címmel, “John Lukacs; Felkavaró örökség; Hitler kontra Churchill” felcímekkel jelent meg a HVG május 15-i számának Szellem rovatában. A szerző nagyon sok izgalmas szempontot vesz sorra elemzésében. Egybegyűjti a zseniális kérdéseket feltevő Lukacs legizgalmasabb probléma-felvetéseit. E heti lapzsemlénkben a mai magyarság számára leginkább húsbavágó témát emeljük ki. Újra, borzadva látjuk, hogy miközben a zsarnok eltiporja a szabadságot, a többség, (amelynek ugyanúgy tönkrevágja a jövőjét, mint az elkeseredett kisebbségnek), rajongva ünnepli az állítólagos “jótevőjét”…

Révész Sándor így ír:
“Lukacs Churchill legnagyobb örökségének azt tartotta, hogy megértette, “amit sokan még ma sem értenek”, hogy “a nyugati civilizációt fenyegető legnagyobb veszély nem a kommunizmus, henem a nemzetiszocializmus” (idézet John Lukacs “Öt nap Londonban” című művéből).

Hitler — a sötét gazember népszerűsége

Révész Sándor cikkéből folytatjuk:
“És Lukacs volt az, aki a legkövetkezetesebben szembe tudott nézni azzal a ténnyel, hogy ez a legnagyobb veszély, a hitleri uralom kora a nagy többség számára mennyire pozitív időszak volt. Mint “A történelmi Hitler” című könyvében írja: “A harmincas évek 1933 utáni szakasza a legtöbb német számára napfényes időszak volt. A koncentrációs táborok, a német zsidók elnyomása, a náci propaganda fülsértő közönségessége csak egy elkeseredett kisebbség számára volt fájó gondolat; de mindez eltörpült amellett, hogy Hitler megteremtette a jólétet, naggyá és egységessé tette a nemzetet. (…) Hitler nemzetiszocialista Németországa megmutatta, hogy szigorú diktatúra mellett is lehet magas életszínvonalat elérni.”

Hitler példátlan népszerűsége bizonyság arra, hogy a többség számára a “demokratikus” korban vonzóbb lehet a diktatórikus hatalomgyakorlás, mert erősebb zsarnok lehet benne a többség, nagyobb biztonságban és sokkal kevésbé frusztráltnak érezheti magát. Nem kell eltűrnie a kisebbségeket, az ellenvéleményt, az ellenkultúrát, nem kell tartania hatalomváltástól, nem kell nehéz döntésekkel és felelősségvállalással szembenéznie.”

Hazafiak a sötét erők ellen

Újabb ecsetvonásokkal egészíthetjük ki a képet John Lukacs: “Öt nap Londonban – 1940. május.” című könyve alapján (Európa kiadó, Budapest, 2000.) Orbán és a szabadságpárti Strache legutóbbi budapesti találkozóján Európa két mumusa azzal kérkedett, hogy az ő pártjaik “hazafias pártok”.

John Lukacstól azonban akár állítólagos tisztelője, Orbán is megtudhatná, hogy a “hazafias” jelző éppen a velük szembeszállóké.
John Lukacstól tudjuk: Nyugat-Európában az 1930-as években – az 1941 júniusát (Hitlernek a Szovjetunió elleni támadását) megelőző időszakban, és sok helyütt azt követően is – a harc kevésbé a bal- és a jobboldal között, mint inkább két jobboldal között folyt – mutatott rá alapvető munkájában John Lukacs történész. Hitler meggyőződéses ellenségeit sorra véve úgy látta, hogy azok “a régi vágású hazafiak” típusát képviselték. Nagy-Britanniában Churchill és Chamberlain között húzódott a törésvonal, Franciaországban de Gaulle és Pétain között; Olaszországban és Spanyolországban a királypártiak és a fasiszták között.

A nácik fölött aratott győzelem ünnepei még mindig nem pusztán a történelmi emlékezés ünnepei Európában – és különösen nem ilyenek Magyarországon

A 20. századi folyamatok felidézése mindaddig nem válhat egyszerű megemlékezéssé, amíg nem lehetünk biztosak abban, hogy az utódok tanultak az emberiség történelmének eddigi legnagyobb katasztrófájából.
Ma is veszélyt jelentenek azok a konzervatívok, akik vonakodnak határozottan kiállni az új formákban felbukkanó szélsőjobboldallal szemben. Veszélyesek azok a nagy konzervatív pártok, amelyek a “nemzetiradikális” és más hangzatos jelzők mögé bújó szélsőséges szövetségeseket keresnek – mert “isten ments, hogy a liberálisokal, szocialistákkal vagy más baloldaliakkal kerüljenek egy táborba”. (Idézetek John Lukacstól.)

Veszélyesek azok a konzervatív pártok, amelyeket annyira elvakít antikommunizmusuk, és a nacionalizmus és antiszemitizmus iránti elnéző hajlamuk, hogy ezen a közös értékalapon akár a szélsőségesek is számíthatnak támogatásukra. S veszedelmesek azok a konzervatív pártok, amelyek képtelenek a szélsőjoboldallal szembeni gyanakvásra, sőt, következetesen hajlandók a legjobbat feltételezni róluk.

Sokszorosára növelte ugyanakkor mindennek kockázatát, mutatta meg John Lukacs, ha a jobboldalról hiányoznak, vagy harmatgyengék a hazafiak, akik szükség esetén szembe mernének szállni az újnáci térfoglalással.
Mérlegeljük: tanultunk-e Európa 20. századi katasztrófájából.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét