Azt szokták mondani, hogy amíg van egy fa, vagy egy virág, addig újra lehet kezdeni

“Közben minden ez ellen megy. A család ellen, a hülye televíziók a nemzeti kultúra ellen. A tévékben évek óta pofázó karrirerpolitikusok lassan harminc éve szítják a gyűlöletet, és jól megélnek belőle. Sosem tűnnek el.”


Igencsak szókimondóan fogalmazta meg véleményét a ma megint fellobbant kultúrharcról, amelyben többek között Ady és József Attila életművét is kikezdték, mondván, hogy őket a baloldal megvette:

“Térdig gázolunk a szarban. Én sehova nem tartozom. Ezek azért gyűlölnek, mert azt hiszik, azokhoz tartozom, azért nem megyek közéjük. Azok meg viszont. Mindenféle harc folyik. Nem tudom, éppen ki van soron, lehet, hogy holnap én leszek a Soros. És akkor mi van? Semmi. Nem is értem, hogy valakit a világnézete miért zár ki egy művészeti közösség, ahol mondjuk, rajzolni kell, vagy énekelni, előadni? Miért baj az, ha valaki nemzeti érzelmű, a másik meg liberális? Én nemzeti liberális vagyok, mert engem nem zavar, ha másnak más a világnézete.”

Megy a nagy kultúrharc, mocskolják egymást, ahelyett hogy az energiáikat arra fordítanák, hogy bemutassák, micsoda kincs van itt…

Hobó hozzátette, de ugyanolyan nemzeti identitása is van, különös tekintettel a magyar történelemre és kultúrára:

“Megy a nagy kultúrharc, mocskolják egymást, ahelyett hogy az energiáikat arra fordítanák, hogy bemutassák, micsoda kincs van itt, a ValóVilág meg celebvilág alatt. Hogy jutottunk idáig, hogy ennyire domináljon mindent a politika? Hogy nem az az érdekes, amit csinálsz, hanem az, amit mondasz. Jön nekem valaki, hogy a Wass Albert milyen nagyszerű. Ez rendben, miért ne szerethetné? Én József Attilát szeretem, az miért baj? Talán Wass Albert a jobb költő?”

Hobó 73 éves, 50 éve van a pályán, túl van hatezer fellépésen, gazdag életút van mögötte:

“Dalaimat nem játssza a rádió, nem vagyok jelen a televízióban, és így is meg lehet csinálni. Anélkül, hogy az ember beálljon ide vagy oda. Ez az embereknek köszönhető. A szeretetük és hűségük megvédett mindentől, még önmagamtól is. Szabad maradhattam. Az volt a taktikám – ami nincs –, hogy a közönség nem hülye.” /……/ “Egyszer télen átmentem a Ferenciek téri aluljárón. Az ott dolgozó munkásoknak meleg levegőt fújtak és ott melegedett jó néhány hajléktalan. Utánam üvöltötték: „Oly sokáig voltunk lenn, nem is tudjuk, milyen fenn”.”

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét