Connect with us

Banánköztársaság

Hol vannak már azok a régi szép, egymást taposósós, káromkodós idők?

hal
Megosztás

Mi magyarok év közben nem tartozunk a nagy halfogyasztók közé, éppen ellenkezőleg. A karácsony viszont meghozza a kedvünket.

Még kimondani és leírni is kevés

Az átlag magyar évente alig 7.5 kiló halat fogyaszt, ennek jelentős részét is éppen a karácsonyi ünnepek alatt. Még a kilencvenes években is úgy volt, hogy már november végétől taposták egymást az emberek a szép pontyért,  mert az dukál a magyarnak, az ünnep előtti utolsó egy hétben pedig valódi harc folyt az egyébként egyforma halakért.

„Hol vannak már azok a régi szép, egymást taposósós, káromkodós idők”

Most arról panaszkodik a „halasom” a csarnokban, hogy vége a királyfisságnak.

„Hol vannak már azok a régi szép egymást taposósós káromkodós idők, amikor valaki nevette a kinézett szépséget?”

Ennek a hatalmas embernek, akit az isten is halárusnak teremtett, szinte könnybe lábad a szeme, amikor a múltba réved, majd így folytatja.

Emlékezzen csak vissza, hiszen maga már akkor is hozzám járt… Mikor jutott volna időm nekem akkoriban ilyenkor egy ilyen beszélgetésre? Akkoriban ilyenkor ütöttem, vágtam, csomagoltam, főzési tanácsokat adtam, de jó is volt. Ma -ha szerencsénk van- az utolsó 2-3 napon van őrület, de az sem a régi már, hiszen igyekszik mindenki a lehető legolcsóbban megúszni a karácsonyesti halászlevet, meg a rántott pontyot. Akiknek viszont pénzük van, azok az egzotikus halakat keresik, na mondhatom, én bottal sem piszkálnám meg, de ha nekik az kell, hát nálam van, csak főzési tanács, az nincs hozzá. Forduljanak a Miselin (így mondja) séfekhez, azok majd textúrásznak nekik.”

Vár rám Jamica

Rosszkedvű és filozofikus hangulatban hagyom ott a halasomat, ha nem lenne anakronizmus, azt mondanám: miközben csendben cincog a cekkerem mélyén két szelet rántani való ponty, na nem karácsonyra, csak úgy.

Veszek még ezt-azt, majd jöhet a piacozás fénypontja: az egy pohár sör. Megtámasztom én is a pultot, ahogy a többiek, hetykén rendelek is és csak amikor szürcsölgetem a seritalt veszem észre, hogy mint Madách Ádámja, én is egy újabb „színbe” érkeztem meg a fagyos hangulatú jég birodalma után. Ez itt a rastafari nyár, ahol a lelkekben örökké Bob Marley szól és mindenki megelégszik a következő pohárra valóval, persze otthon az asszonyok már nem így gondolkodnak, de kit érdekelnek, különben is, messze vannak. Itt mindenki hős, majd otthon szaladgál, amikor a többiek nem látják, a szőnyeg alatt.

Mindeközben alig néhány méterre innen látom, ahogy vágyódva néz felém az előbb magára hagyott Poszeidón, aki azt is csak dörmögve veszi tudomásul, amikor a kezébe nyomok egy korsó sört, majd riadtan távozom, mert esküdni mernék rá, hogy a habzó nedű -ahogy kézbe vette- kezdett megfagyni. Abban is csak reménykedem, hogy sikerül idejében meginni az ajándékot, még mielőtt nyalókává válik.

Ez is tény:

Szerző

Click to comment

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük