Éltünk mi már ilyen országban. Negyven évig tartott az előző átkos, a legvidámabb barakk, a mostaniról még nem tudni, meddig bírja.
[mnky_ads id=”4668"][m[mnky_ads id=”4670"]p>


A legvidámabb barakk

Igaz, az előzőről sem lehetett tudni, hogy meddig tart. Azt gondoltuk persze, hogy örökké úgy lesz, ahogyan volt. Elfogadtuk, megszoktuk, beletagozódtunk, ahogyan kell.

A miénk volt az is. Az ország, amit örökül kaptunk, és az élet, ami nekünk jutott. Egy szót sem szólhattunk, mert még így is mi voltunk a legvidámabb barakk. Jobb dolgunk volt, mint a románoknak, a bolgároknak, a keletnémeteknek, a cseheknél is boldogabbak voltunk, a szlovákokról nem is szólva.

Nekünk volt a legnagyszerűbb diktátorunk mind közül. És a legvidámabb barakkunk.

A rendszer rossz volt, cinikus, de elviselhető. Hagyta, hogy együtt éljünk vele. Tudtuk, mit várnak el tőlünk ahhoz, hogy békén hagyjanak bennünket. Ismertük a szabályait, magunkban megvetettük és lenéztük. Nem hittünk benne, és a hatalom pontosan tudta, hogy nem vesszük komolyan. Hogy kiröhögjük a háta mögött. Nem várta el tőlünk, hogy higgyünk benne. Azt várta el egyedül, hogy tegyünk úgy, mintha rendben volna az, ami van.

Megint ott vagyunk, ahol egyszer már voltunk

Tapsolni sem kellett, elég volt az is, ha csöndben voltunk. És aki nem szólalt meg, vagy nem mondott olyat, amit ne lett volna szabad, az mondhatott ezen kívül bármit.

Ismertük a kiskapukat, és éltünk is ezzel a tudásunkkal. A hatalom is tudta rólunk, hogy időnként túljárunk az eszén, és amikor csak tehetjük, megszegjük a szabályokat – ilyenkor becsukta mindkét szemét, és hülyének tettette magát.
[mnk[mnky_ads id=”3811"]

Tudtuk, hogy hazudnak nekünk, a hatalom is tudta rólunk, hogy tudjuk róla: egyetlen szava sem igaz. Mindenki hazudott mindenkinek, de ez nem zavart senkit, mert ez tartotta össze a rendszert, amely olajozottan működött, egészen addig, amíg össze nem omlott, az a “legvidámabb barakk”

Most megint ott vagyunk, ahol egyszer már voltunk. Közben persze volt némi kalandunk a demokráciával, kokettálhattunk a szabadsággal, játszhattunk egy kicsit köztársaságosdit.

Itt élünk. Nem megyünk, nem menekülünk. Maradunk itt, mert menni már nincs merszünk, és egyszerűbb, ha előkeressük az egyszer már bevált régi játékainkat. Behúzzuk fülünk, farkunk, hátha ez elég lesz a túléléshez. Abban reménykedünk, hogy a hatalomnak nem kell, hogy szeressék, megelégszik azzal is, ha tartunk tőle. Rá szavazunk, vagy valaki másra, végső soron neki az is mindegy, van neki szavazója nélkülünk is épp elég. Kevéssel beéri, a fő, hogy maradhasson még valameddig.

Idétlen időkig, vagy, ha lehet, egy kicsivel még annál is tovább.


Hasonló:  Magyarország megszállása

[mnky_[mnky_ads id=”4668"]ad[mnky_ads id=”4670"]

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét