Igaz történet, hétvégére

Igaz történet, hétvégére. Nem ünneprontásnak szánom, de talán jó ha látjuk, hogy van egy másik, egy nyomorban tengődő Magyarország is.

Nézem a hosszú sort,

látom a megfáradt, megtört embereket, akik többsége talán már büntetésnek is érzi az életet. Tudják, a hivatalosságokra nem számíthatnak, számukra ők egy kötelező, levakarandó nyűg, tán’ még egyszerű élősködőknek is tartják őket. Néhányukkal beszélgetve megtudom, hogy sokan már több órája várják az ételosztás kezdetét. Hét közben még csak hozzájutnak ételhez, de a hétvége és a többnapos ünnepek nagyon hosszúak, hiszen ahogyan egyikük mondja:

„Csak akkor jutunk ennivalóhoz, ha vannak olyan jóemberek, akik gondoskodnak rólunk, nyomorultakról is.”

Figyelem az arcokat,

a szomorú szemeket, a kérges kezeket. Próbálom kitalálni, hogyan is jutottak ide a térre, az ételre várók közé. Többségük szótlanul néz maga elé, nem beszél senkivel, várja, hogy sorra kerüljön. Pár évvel ezelőtt még „csak” az utcán élők várták a sorukat, de évről-évre többen lettek a kisnyugdíjasok, az élet peremére kerültek,a kisgyermekes családok, a közmunkából tengődők.

„Tudja aranyoskám, nagyon szégyellem, hogy ide jutottam”,

mondja egy hölgy, majd hozzáteszi:

„Félek, hogy a szomszédjaim közül valaki meglát, de örülök, hogy legalább jól lakhatok, most vagyok itt először, áldja meg az Isten magukat”.

Nézem a kopott öltözetű, egykor talán jobb napokat látott nyugdíjasokat.

Öreg napjaikra oda jutottak, hogy hó végére elfogy a kevés, összekuporgatott pénzük, idős korukra a társadalom számkivetettjeivé váltak. Egy dolgos élet van mögöttük, most egyik napról, a másikra élnek. Nem tudom, miért jutottak ide, de ahogyan állnak a sorban az ételhordójukkal, benne van a kis életük minden búja, keserve.

„Nem ezt érdemeljük, hiszen még tudtunk dolgoztunk”,

mondja egy idős úr.

„Mit kezdjek a 62 ezer forintos nyugdíjammal, hó végén, ha elfogynak a gyógyszereim, akkor vagy a recepteket váltom ki, vagy ennivalót veszek. A kettő, együtt nem megy. És akkor még ott a rezsi, bár ahogy lehet a gázzal, a villannyal is takarékoskodom.”

– panaszkodik egy másik sorban álló.

A melegben a hűvösön várta, hogy sorra kerüljön egy négy gyermekes anyuka is.

Közülük a legfiatalabb nyolc hónapos. Sokat nem tudtunk beszélni, – hiszen senki sem beszél szívesen a saját nyomorúságáról, – de annyit azért megtudtam, hogy 54 ezer forintos közmunkából próbálnak megélni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Hétvégét nehezen tudják megoldani, de igyekeznek, hogy a gyermekek legalább egyszer meleg ételhez jussanak. Arra a kérdésre, hogy hogyan képzelik el a család jövőjét, hallgatás volt a válasz.

Sok-sok megválaszolatlan kérdés,

a város és a kormány illetékesei azonban közömbösek, érzéketlenek. A napi valóságban is lehet látni, hogy bizony a mai hatalom semmibe sem veszi azokat, akik sokszor emberhez méltatlan körülmények között tengetik napjaikat. Mivel többségük valószínűleg el sem megy szavazni, akkor pedig minek segítsen rajtuk a plebejusnak csúfolt kormány. Aki nem szavaz a Pártra, az dögöljön meg?