Ígérje meg, hogy nem tesz újévi fogadalmat!

Én megpróbáltam, de…

Talán meglepő, de az eleve kudarcra ítélt fogadalmakat viszonylag könnyű tetten érni, beazonosítani. Ezek a klasszikus túlvállalások. És ez az, amiben igazán jók vagyunk. Könnyedén „bemondjuk” szilveszter éjjelén, hogy lefogyunk harminc kilót, hetente háromszor lemegyünk az edzőterembe, éjfél előtt nyugovóra térünk, miközben lelkünk legmélyén pontosan tudjuk, hogy az ígéretünk addig tart, míg a pezsgős dugó durranása.

Jóllehet, mi magunk is érezzük, hogy „túlvállaltuk magunkat”, mégis neki keseredünk, ha január végén – amikor még emlékszünk a fogadalmunkra, de már egyértelművé válik, hogy nem tudjuk megvalósítani – szembesülünk az „előre borítékolt” kudarccal.

És ekkor aktiválódik az az állapot, amit a pszichológusok „tanult tehetetlenségnek” neveznek. A szilveszteri irreális fogadalommal sokan tudattalanul is újabb üzemanyaggal látják el azt az önmagukkal szembeni hiedelmüket, hogy „nekik nem sikerül semmi, kár is belevágni bármibe”. E felfogás mentén az újévi vállalás lesz az alapja az önbeteljesítő jóslatoknak.

Ugyan könnyedén vesszük és viccelődve beszélünk az újévi fogadalmakról és azok sorozatos kudarcba fúlásáról, ám valójában hosszú távon negatív, személyiségromboló, önértékelési problémáknak „megágyazó” hatásokkal is számolnunk kell.

A körülmények bűne

Az újévi fogadalmak meghiúsulása lényegét tekintve a pozitív gondolkodás mindenhatóságának kudarcát bizonyítja. A manapság oly’ divatos szemlélet azon a kijelentésen alapul, hogy „mindent elérhetsz, csak akarnod kell”. Ezt és ennek ragozott formáit puffogtatják előadásaikon a már-már igazi showman-né avanzsált motivációs trénerek.

Csábítóan hangzik: „én vagyok az alfa és az ómega, minden rajtam múlik”. Ha pedig valami mégsem úgy alakul, ahogy azt elterveztük, és valóban nagyon akartuk, akkor az nem más, mint egy vis maior (előre nem látható körülmény, véletlen). A pozitív gondolkodás és a pozitív pszichológia kritikusai a legnagyobb veszélyt pont abban látják, hogy a személy túlértékeli saját „mindenhatóságát” és hajlamos figyelmen kívül hagyni a külső körülmények bizonytalanságát.

Könnyedén visszájára sülhet el

valamennyi, pozitív szemléleten nyugvó cselekedetünk, elhatározásunk, így a fogadalmaink is. Az amúgy is bizonytalan, jellemzően negatív önértékeléssel jellemezhető újévi fogadkozók hamar belátják: ez sem sikerült. Az ilyen, eleve kudarcra ítélt vállalások pedig ahelyett, hogy növelnék az illető önbizalmát, éppen, hogy tovább szaporítják a javításra, változtatásra szoruló hibák listáját.

Mindezek alapján érthető, hogy a könnyelműen tett szilveszteri fogadalmak miért vannak eleve kudarcra ítélve. De ne legyünk igazságtalanok! Egyrészt, mert mégiscsak ott van a vállalásoknak az a húsz százaléka, amely így vagy úgy, de megvalósult, másrészt, mert a vállalásoknak mégiscsak van egy optimista olvasata is, hiszen van abban valami lélekmelegítő, hogy kitűzünk magunk elé egy célt.