Imádott szadisták – önként ismételt traumák

Rosszfiúk, rosszlányok, kegyetlenkedők, személyiségtolvajok, vérszopó piócák. Legkedveltebb választásaink. De miért?!

Először is: NEM AZ VONZ, AKI JÓ HOZZÁNK, HANEM AZ, AKI VALAMIÉRT ISMERŐS.

Ez sok mindent megmagyaráz. Az egész reklámipar erre az elvre épül, levesszük azt a bizonyos mosóport a polcról, pedig, lehet, hogy egy kevésbé marketingelt termék sokkal hatékonyabb, megvesszük a méregdrága ránctalanító krémet, amit az óriásplakáton láttunk, pedig csak víz és vegyszer szép csomagolásban, a mellette lévőt otthagyjuk, mert még sosem hallottunk róla, ha egy híresség kínál valamit, máris bizalmat szavazunk. Az egész életünk olyan választások sorozata, amely az ismerősség elvén alapszik.

Mitől lesz egy személy vonzó? Valami ismerőset fedezünk fel benne, pl. az egyik szülőnket projektáljuk a célszemélyre. És már meg is vettük! A vonzódás tudatosítható, de nem megerőszakolható jelenség. Nem tudom magam rákényszeríteni, hogy vonzódjak valakihez.

Akit gyerekkorában bántalmaztak, valószínű, hogy könnyen kerül felnőttként is bántalmazó kapcsolatba, de a kérdés, hogy miért? Miért loopoljuk/végtelenítjük a traumáinkat, egy olyan spirálba kényszerítve magunkat, ahol csak a partnerek arca különböző, de az átélt trauma mindig ugyanaz: kihasználtság, megaláztatás, bántalmazás.

Az életnek az a tragédiája, hogy MINDEN HELYZETRE CSAK EGY ESÉLYT KAPUNK, nem többet.

Nem lehet visszamenni az időben, és sok veszteség nem visszafordítható. Az összetört üvegpoharat már nem lehet megjavítani. Egy zátonyra futott kapcsolat óriási űrt és kétségbeesést hagy maga után. Vajon mi lehetett bennem a hiba, mit rontottam el? De nem találták még fel az időgépet, nem tudunk visszalépni, hogy újrapróbáljuk, ezúttal mindent másképp csináljunk. Ezért teremtünk egy alternatív valóságot, egy új esélyt. Keresünk egy félelmetesen hasonló helyzetet, és újrajátszuk ez egészet. Valaki mással.

A korábbi lezáratlan, méltatlan és megalázó történet, belső feszültséget, frusztrációt okozva arra űz bennünket, hogy a görbe történetet végül Happy Endesre egyenesítsük ki, és így kerülünk bele az ördögi körbe.

fotó: internet

Az egy feldolgozhatatlan dolog, hogy lehet, hogy én voltam a hibás, de már nem tudom jóvá tenni.

Az szintén feldolgozhatatlan, hogy a másik igazságtalanul kínzott és rabolta el az életem. Hiszen miért lenne velem valaki szarházi, ha én jó vagyok? Kell, hogy legyen megoldás, mégpedig az ÚJRAJÁTSZÁS. Így működik a traumaspirál.

Az ismerős azért is vonzóbb az ismeretlennél, mert az ismeretlen félelmetes. Nem ismerjük, nem tudjuk mire számíthatunk, benne van a pakliban, hogy eddigi helyzeteknél is rosszabb lesz, persze az is lehet, hogy jobb, de nem kockáztatunk. Az ismerős rosszat már megszoktuk.

A szadizmust először felismerjük, aztán megszokjuk, végül megszeretjük, és úgy teszünk, mintha mindig is erre vágytunk volna. A fekete leves ezután jön, hiszen hiába ugrunk fejest az ingoványba, azt remélve, hogy ezúttal másképp lesz, sosem tudjuk ép bőrrel megúszni, nem lehet sérülésmentesen kimászni belőle.

A másik fontos megállapítás, hogy MINÉL TÖBBET TESZEK A KAPCSOLATBA, ANNÁL FONTOSABB A KAPCSOLAT SZÁMOMRA.

De nem a másik fél számára! Nekem lesz ettől fontos és nem annak,aki hátradőlve elfogadja. A szociopata vállrándítással áll majd tovább, és soha nem fogja értékelni, amit tettél érte. És ez oda-vissza érvényes. Minél többet tesz érted valaki, annál fontosabb leszel számára. Azonban lehetek akármilyen jó a másikhoz, a szeretetét nem tudom kikényszeríteni. Tölthetem a végtelenségig a lyukas zsákot minden földi jóval. Én soha nem fogok tudni semmi értékeset kivenni belőle. Csak a rászedettség és igazságtalanság fájdalmát tudom a zsákból csalódottan kiemelni.

A szerencsétlen végkifejlet a kattintás után olvasható átalakulásokat okozhatja a párkapcsolat áldozatának

A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük