In memoriam Choli

Fura ez a május, már két hónapja nyári melegnek kellene lennie Lisszabonban, ehhez képest cidrizek a 13 fokban. João beszalad hazafelé a benzinkúthoz, Isten ments, hogy kimenjek a nagy szélbe. Narancssárga fények a kúton, mint egy ékszerdoboz az éjszakában, olyan ez a kis shop Oeirasban. Ránézek a telefonomra. Az első hír, amit a FB fellök: Choli Daróczi József elhunyt.

Megdobban a szívem,

néhány napja gondoltam rá, hogy vajon hogyan viseli a magányt az öreg Choli? Gyerekkoromban többször találkoztam vele, önkormányzati üléseken forgattunk, gyerekfejjel, a kőbányai kábeltévének. Pakoltam a kábeleket, igyekeztünk „láthatatlanul-nesztelenül” mozogni a teremben, ahol a pogácsák és „bubis” ásványvizek fölött olyan kérdésekről vitatkoztak a képviselők, amit nem is értettem még.

De emlékszem mély, dörmögő hangjára, nyugodt, bölcs szavaira. Szépen beszélt, tanár ember volt. Végzősként vele készítettem interjút a rádiós műsoromba, az érettségire. Akkor fordította cigány nyelvre a Bibliát. A László Gimnáziumtól néhány villamosmegállóra laktak. Megmaradt bennem a díszes lakás atmoszférája. A lakótelepi panelban könnyen eligazodtam, hiszen más osztálytársam is lakott ilyenben, ahogy én is, csak egy másik típusúba. Ültem a diktafonnal, tartottam a mikrofont és tágra nyílt szemekkel, nyitott fülekkel ittam a szavait.

Egy olyan világba engedett betekintést, amit addig csak kívülről szemlélhettem.

Megkérdeztem, mit jelent az, hogy Choli? – Nagyfülű, válaszolta, minden romának van ilyen beceneve, vagy gúnyneve, ahogy tetszik. Alcunha, portugálul. Átfutott az agyamon, atyavilág, milyen lehet, amikor valakinek ilyen széles látókörű, négytudású apja van, író, költő, tanár, professzor?

Hát, nehéz teher az biztos, mert a nagy Choli karakán ember volt, ám egy óriási kincsesbánya, egy két lábon járó könyvtár. Ahogy az életéről mesélt, már akkor úgy tűnt, százéves, annyi minden történt akkor vele. Néztem a fehér szakállát, ami a nikotintól sárgállott. Kemény utat járt végig, küzdelmeset és veszélyesen: ahonnan jött, az egy másik galaxisnak tűnt már akkor is nekem. Diplomásként, romaként jutott fel a világ végéről, bele a magyar közéletbe. Az interjút könnyű volt megvágni, tökéletes mondatok, jó intonációk, profi szónok.

Csend, leállt a motor.

Leparkoltunk az Algés-i piacnál, de nagy a forgalom, szombat esti láz. A muszlim bangladesi Karikar már pakol, a saját nyelvén hangosan magyaráz a telefonba, miközben az alkalmazottja rendezi az árut. Elmegyünk az alentejoi étterem mellett, Joaquim is zárna már. A kínai éttermes Dzson, valószínűleg már megbánta, hogy kiadta az alsó szintjét, afrikai, fekete fiúk ácsorognak kint az utcán, szól a mozambiki-angolai ritmus lentről. João csak annyit mond: na két óra múlva lesz itt hacacáré, addigra ér a Maligán fok a csúcsra a fejekben, az olcsó grogból. Teljes multikulti, pont úgy, ahogy Kőbányán is volt gyerekkoromban: lengyel, görög, cigány (roma), magyar, később már ázsiaiak is, így nőttem fel.

Felmászom a harmadikra, közben fejben számolgatok. A Húsvét Hétfő idén másodikán volt. Beleborzongok, csak most áll össze a kép, amin néhány napja gondolkoztam. Nekem csak Daró, avagy a Kis Choli, az öreg fia nyolc éve ment el. Azt akkor Bostonban olvastam. Nem sokkal előtte váltottunk emailt, s nagyon fájt. Ha máskor nem, húsvét körül mindig eszembe jut, s ami először beugrik, mindig egy gimis emlék, a vállig érő göndör hajával, ami eltakarta a nagy füleit. Később, kollégaként már nem zavarta, és a rövid haja nem takarta a „védjegyét”. Néhány éve derült ki, akár még rokonság is köt minket, talán innen a kapocs, amiért szomorkás a Húsvét nekem.

Idén a feltámadás ünnepe, Húsvét Hétfő egybeesett Daró halálának évfordulójával.

Az Öreg Choli pontosan nyolc évvel, egy hónappal és tíz nappal élte túl a fia elvesztését. Drága Choli, legyen neked könnyű a föld!

(Lisszaboni tudósítónktól)

Elhunyt Choli Daróczi József