Jeszenszky Géza: Visszatekintés a győztes 1956-os magyar forradalomra

1956. október 23-án második osztályos voltam a budapesti Toldy Ferenc Gimnáziumban. Jelen voltam forradalmunk legjelentősebb budapesti eseményén és helyszínén, a Bem-tértől a Rádión át a Köztársaság-térig. Október 25-én délelőtt a Nagykörúton megjelenő szovjet tankok elől egy kirakat mélyedésébe ugrottam, ott néztem bele egy tanktoronyba szerelt géppuska csövébe, de a fiatal katona nem húzta meg a ravaszt.

Ekkor lettem felnőtt vagy pár nappal később,

ahogy az Üllői-úttal párhuzamos Nap utcában át kellett lépnem szovjet katonák klórmésszel leszórt holttestén? Kerékpáron jártam a rommá lőtt várost, néztem, ahogy exkavátorok ásták a földet a Pártközpont előtt, keresve a rabokat rejtő kazamatákat. Feledhetetlen az az öröm és boldogság, amit október végén minden arcon láttam, amikor úgy hittük, hogy győzött a nép felkelése. A gyermeket is nyomasztó, elborzasztó Rákosi-korszak után azt hittem, hogy egy szabad hazában fogok felnőni. November közepére azután kiderült, hogy sokmillió magyar hiába várta a külföld politikai, diplomáciai, s – ha más út nincs – katonai segítségét. Megbocsáthatatlan naivitás volt bízni a Nyugat segítségében? Azóta foglalkoztat a kérdés, hogy más itthoni és külföldi lépésekkel, döntésekkel győzhetett-e volna a magyar forradalom, és láncreakciót indítva 1989-nél harminchárom évvel korábban érhetett volna véget Európa megosztottsága, Közép- és Kelet-Európa politikai, gazdasági és erkölcsi megnyomorítása?

Az 56-os forradalomnak impozáns terjedelmű irodalma jött létre Nyugaton,

Magyarországon pedig a rendszerváltozás óta rengeteg új anyag került elő, ismereteink kibővültek. Kiemelkedő szerepet vállalt a hazai kutatásban és a feldolgozásban a forradalomban aktív szerepet vitt és ezért évekre bebörtönzött Litván György vezetésével 1991-ben létrejött 1956-os Intézet, több száz tanulmánnyal. 1992-es budapesti látogatásakor Jelcin orosz elnök fontos válogatást adott át a vonatkozó szovjet dokumentumokból, s azóta újabb forrásokat hoztak haza Moszkvából a kutatók. Az évfordulók újabb alkalmakat teremtettek a történtek bemutatására, összegezésére és a korábbi elemzések felülvizsgálatára. Tanulságos 56 első számú történetírójának, Rainer M. Jánosnak négy éve az Osirisnél megjelent könyve. Ennyi ismeret birtokában sincs azonban egyértelmű válasz, hogy a forradalom sorsa Budapesten, Moszkvában, Washingtonban, vagy esetleg a szuezi kalandot kirobbantó Londonban és Párizsban dőlt el. Az viszont nem kétséges, hogy a sok halott, Budapest szétlövése, majd Kádár véres megtorlása elsődlegesen a Szovjetunió felelőssége, bűne. A 60. évfordulós beszédekből és írásokból mégis szinte kimaradt, hogy a Szovjetunió kegyetlenül becsapta Magyarországot, miután az 1956. október 30-i kormány-nyilatkozatban új típusú viszonyt, az egyenjogúságon alapuló korrekt együttműködést kínált a kommunista tömb valamennyi tagjának. Valószínű, hogy Nagy Imre és kormánya hitt Mikojannak, aki október 31-én Budapesten áldását adta a többpártrendszer magyarországi visszaállítására – ma már tudjuk, moszkvai felhatalmazás nélkül, sőt talán szándékos megtévesztésül! Hruscsov szovjet pártfőtitkárnak és a többi szovjet vezetőnek a törvényes magyar kormány megdöntéséről és vezetői tőrbecsalásáról hozott – Jelcin orosz elnök által 1992. november 12-én a magyar Országházban is szégyenletesnek mondott – elhatározása sosem merülhet feledésbe.

Gyakori vélemény, hogy a Varsói Szerződésből való kilépés és a semlegesség bejelentése váltotta ki a november 4-i, második szovjet beavatkozást.

Tudjuk azonban, hogy Nagy miniszterelnök lépése csak egy kétségbeesett válasz, egy utolsó szalmaszálba kapaszkodás volt, amikor a szovjet hadsereg friss egységei november 1-jétől kezdve tömeges méretekben lépték át a keleti magyar határt, és körülvették a repülőtereket, megszállták a stratégiailag fontos pontokat. A forradalmi kormányban szerepet vállaló és azt nyilatkozatban támogató Kádár János rejtélyes eltűnése is baljós előjel volt, sejteni lehetett, hogy ebben benne van az oroszok keze. A Köztársaság-téren október 30-án történt atrocitások legföljebb megerősítették Hruscsov pártfőtitkárnak a beavatkozás melletti döntését.

Ugyanakkor jogos a kérdés, hogy a Nyugat, mindenekelőtt az Egyesült Államok, jól vizsgázott-e 1956 októberében,

megtett-e minden tőle telhetőt, hogy egy harmadik világháború vállalása nélkül elhárítsa az önmagát felszabadító Magyarország brutális eltiprását? A ma már ismert amerikai, brit és francia dokumentumok alapján a válasz nemleges. A Nyugat reakcióiról sokat beszélgettem az emigrációba kényszerült magyar tanúkkal, mint Gosztonyi Péter, Horváth János, Király Béla, Kővágó József, Lipták Béla, John Lukacs, Péter László, Tar Pál, Varga László, Várallyay Gyula, hogy csak az ismertebb neveket említsem. Itthon maradt részvevőkkel, mint Antall József és egyetemi kollégái és kortársai, Litván György és Vásárhelyi Miklós. (Közülük ma már csak hárman élnek.) Tudjuk, hogy október 26-án az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács megtárgyalta a magyar helyzetet. Harold E. Stassen, az elnök leszerelési tanácsadójának az ötlete volt üzenetet küldeni a szovjet vezetésnek, hogy Amerika nem akarja kihasználni a lengyelországi és magyarországi zavarokat a Szovjetunió biztonsági helyzete gyöngítésére. Írott feljegyzésében javaslatához hozzátette, hogy ki kellene bővíteni a semleges ütközőállamok körét. Tragikus, hogy Eisenhower elnök a javaslatnak csak az első felét fogadta el, a szovjeteknek küldendő megnyugtató üzenetet, de sem abban, sem más csatornán nem vetette föl a kiterjesztett semleges zóna ötletét.

Ha tárgyalások kezdődtek volna erről, a második szovjet beavatkozás vagy elmarad, vagy elhalasztják,

és a magyarországi konszolidáció új helyzetet teremtett volna. George Kennan, a feltartóztatási politika kidolgozója 1957 végén Londonban tartott előadásaiban Németország egyesítését egy nagy semleges zóna keretében tartotta megvalósíthatónak, amibe beletartozott volna Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország is. Kennan jó barátja és állandó levelező partnere volt a magyar szülőhazájából 1946-ban Amerikába menekült John Lukacsnak, a neves történésznek. Kennan Magyarország iránti régi szimpátiáját a forradalom csak növelte. Lukacs szerint ők “kétszemélyes kisebbséget” alkottak, a hidegháború legfagyosabb éveiben is úgy vélték, hogy a nyugati vezetőknek tárgyalniuk kellene az oroszokkal, mert csak türelmes és kompromisszumokra kész politikával lehet elérni a kelet-európai nemzetek mielőbbi felszabadulását. 1956 október végén erre nem történt kísérlet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük