A belügyminiszter kijelenti, hogy most és azonnal kell dönteni, hogy a magyarság érdekeit nèzi-e valaki, vagy a jöttmentekét. Aki az utóbbiakat bármilyen módon pártolja, az hazaáruló.
Felháborodott hangú levelet kap a belügyminisztérium államtitkára egy magyar bajtársi egyesülettől, hogy hiába minden intézkedés, még mindig akadnak – nem kis számban – olyan magyarok, akik filoszemita magatartásukkal, karonfogva sétálgatnak a csillagosokkal. A belügyminiszter kijelenti, hogy most és azonnal kell dönteni, hogy a magyarság érdekeit nézi-e valaki, vagy a jöttmentekét. Aki az utóbbiakat bármilyen módon pártolja, az hazaáruló.
Szégyentáblára velük!
A sajtó is ezen a véleményen van. Nyíltan hazaárulózza azokat, akik együttérzésüket fejezik ki az üldözöttekkel szemben. Főleg a nőket, mondván, ezek a dolgok nem rájuk tartoznak.
Egyes újságírók azt kifogásolják, miért nem kerül minden gettó a városok szélére, mások egyenesen ostobának nevezik a zsidókon szánakozó árjákat.
Az ilyenek ugyanis „a galíciai mákony bódulatában élő illuminátorok”.
Dicséretes cselekedet kifüggeszteni szégyentáblára azon személyek nevét, akik a zsidók érdekében bármilyen módon eljárnak, vagy együttérzésüket fejezik ki.
Több mint 25 ezer feljelentés érkezik a magyar polgári rendőrséghez. „Bizalmas” módon közlik derék honpolgárok azon keresztények nevét, akik zsidókat mentenek, bújtatnak, élelemmel vagy ruhaneművel segítik őket, valamint azok tárgyait, értékeit elrejtik, vagy nem tartják be a rájuk vonatkozó törvényeket és rendeleteket.
1944-ben utazunk.
Dübörög a propaganda, és kigördülnek a vonatok.
A „görénykurzus” mindenre és mindenkire odafigyel.
Bágyoni Váró Andor, Luzsénszky ( Szentesy) Alfonz, Pröhle Vilmos és társaik, azaz a kor sajtójának „elitje” tolják az uszító és agymosó propagandát. Írásaikkal tevékenyen hozzájárulnak ahhoz, hogy a zsidókat és nem zsidókat elszigeteljék egymástól, hogy a humánumnak egy szikrája se maradjon a kirekesztettek és az üldözöttek felé.
Csak 1944-ben többszázezer zsidó származású magyar állampolgárt gyilkolnak le haláltáborokban. Sok esetben az őket segíteni próbálókra is halál vagy kínzás vár.
Váró Andor, Luzsénszky nevetséges büntetésekkel megússzák. Luzsénszkyt például 1945-ben tíz évi szabadságvesztésre ítélik, de egy esztendővel később enyhítik a büntetését, és már 1950-ben szabadul is. Váró Andorral és a többiekkel szintén hasonló történik. Későbbi sorsuk ismeretlen. Valahol, valahogy tovább éltek, élnek. Gondolataik is.
Az ártatlanul elpusztított több mint 600 ezer ember élete az ő lelkükön is szárad.
