Emlékei mindenkinek vannak, jók jobbak rosszak vegyesen. Az én balatoni emlékeim is -akárcsak Juszt Lázlóé- kedvesek, fényesek olykor naivak, de életszerűek, ellentétbe ezzel a mostani szürreális rablássorozattal. Jó lenne felébredni már.
Nézegetem ezt a térképet, s azon gondolkodom – mi maradt nekünk ebből az országból?
Akarattyán kamaszként töltöttem majd egy egész nyarat kamaszkori szerelmemnél.
Siófokon sok-sok nyáron át laktam a Hangárral szemben, az ORI által bérelt villában, Payer Öcsivel és Latabár Kálmánnal. Onnan jártunk fellépni a Halló itt Balaton! című műsorral.
Zamárdiban Fényes Kató hazatérő műsorát konferáltam a szabadtéri színpadon.
Balatonszemesen a szüleimmel nyaraltunk sok nyáron át.
Fonyódon voltak a szüleim nászúton.
Keszthelyen tanultam meg vitorlázni.
Badacsonyörsön volt házuk gimnáziumi szerelmem szüleinek, oda így vetődtem el.
A Zánkai Úttörővárosban sokszor voltam riporton.
Balatonudvarin laknak ma is a barátaim, akiknél még tavaly is eltöltöttünk egy-két napot.
Balatonfüreden anyukámmal a Tagore sétányon sétálgattunk, amikor meglátogattuk a szanatóriumban.
Almádiban két éve nyáron voltam legutóbb, amikor a haveromtól elvették a szállodáját.
Most már az emlékeimbe is belerondítottatok. Szabad Balaton part már nem is nagyon van. Mi lesz a következő lépés?
Nem szeretnék ötletet adni, de a szellemi elődeitek idején a Margitszigetre is csak belépődíj ellenében lehetett bejutni…
(Forrás: Juszt László közösségi oldala)
Hol landolnak majd az emlékeim, ki és milyen alapon adja veszi, hová kerül mind az ami én vagyok, hová kerül a sok millió magyar ember múltja? Ha a jelenből indulok ki, nincs sok illúzióm.