Az információk megosztásán és persze egy-két morózus megjegyzésen kívül eddig nem mondtam el részletesen a véleményem az akadémiai törvény módosításáról, a kutatóintézetek közvetlen kormányellenőrzés alá helyezéséről.


Azért nem, mert nem akartam magamra vonni azt a vádat,

hogy csak akkor hisztizek, amikor az én házam ég, amikor engem közvetlenül érintő ügyről van szó. Megkaptuk ezt amúgy is (többek közt az Akadémiai Dolgozók Fóruma is), teljesen igazságtalanul, hiszen én is, legtöbb kollégám is tiltakoztunk korábban is minden hasonlóan alkotmánysértő intézkedés ellen, amennyire csak tudtunk, vagy mondjuk így: amennyire a korábban érintettek is.

A legfontosabb, amit le akarok szögezni,

hogy sokakkal ellentétben én kezdettől fogva nem a status quo fenntartásának kedvéért tartottam fontosnak a tiltakozást, és nem az átalakítás puszta ténye miatt voltam felháborodva. Ahogy Lovász László is sokszor elmondta, egyáltalán nem lett volna rossz ötlet az akadémiai kutatóintézetek működésének, szervezetének stb. a felülvizsgálata, akár teljes átszervezésük, más szervezeti keretek között való működtetésük. Én is mindig ezt mondtam és írtam. A kérdés nem ez, hanem hogy milyen módon történhetett volna ez, milyen céllal, milyen garanciákkal.

Palkovics és bűntársai

(akik azért óvatosan csöndben voltak az egész folyamat során, Orbán például meg se szólalt az ügyben) semmilyen kézzelfogható, érdemleges tervet, magyarázatot, mechanizmust nem ismertettek, és ez eleve mindenkiben felkeltette a gyanakvást (ha még eddig nem gyanakodott volna eléggé ennek a kormányzatnak az intézkedéseire).

A többszörös alkotmánysértés nyilvánvaló, ezek közül az én szememben a legfontosabb annak az alkotmányos elvnek a megsértése a legsúlyosabb, hogy tudományos kérdésekben csak a tudományos közösség véleménye mérvadó. (Ez még az ún. “alaptörvényben” is benne van.) A közvetlen kormányirányítás viszont lehetővé teszi, hogy a politika beavatkozzon tudományos kérdésekbe. Hogyan?

Azonnal elmagyarázom

Hosszan sorolhatnám, hogy a kormányzat hogyan sértette meg már korábban is az érintett alkotmányos elveket. Létrehozott egy csomó tudományos intézetet, ami közvetlenül az ő irányítása alá tartozik (ami miatt ezekben eleve nem lehet biztosítani a kutatás szabadságát). Ráadásul úgy töltötte fel kutatókkal, hogy semmiféle pályázatot nem írt ki ezekre a feladatokra (ami az akadémiai és az egyetemi intézmények esetében törvényileg is kizárt lenne).

Márpedig mindannyian tudjuk, a saját tapasztalatainkból is, hogy a személyi állomány kiválasztása már önmagában is durva beavatkozás abba, hogy mit és milyen szellemben kutassanak egy-egy intézményben.

Abba már bele sem megyek, hogy a tudományos közösség milyen elképesztően lesújtó véleményt fogalmazott meg ezekről a kormány által alapított intézményekről és az oda felülről, központi döntéssel beültetett munkatársakról.

De nem akarok beleesni abba a hibába,

hogy csak abból, hogy a kormányzat korábban rendre alkotmányellenes lépéseket tett a tudománnyal kapcsolatban, mindjárt feltételezzem, hogy a jövőben is így fog eljárni. (Megjegyzem, az ilyen extrapolációt sem tartom teljesen elfogadhatatlannak, de a rend kedvéért mégsem fogok élni vele.) Másról van szó, mint egyszerű gyanakvásról.

Azok, akik védeni próbálják Palkovicsék eljárását (akár kifejezetten azért, mert kormánypártiak, akár csak azért, mert jóindulatúnak, jóhiszeműnek szeretnék magukat gondolni), azzal érvelnek, hogy nem kell mindjárt a legrosszabbat feltételezni. Szerintük az új struktúrából nem következik, hogy a kormányzat tudományos álláspont (vagy ne adj’Isten politikai meggyőződés) alapján ki akarna szórni tudósokat az intézetekből (és másokat bevenni), vagy akár egész intézményeket meg akarna szüntetni.

Hagyjuk most azt, hogy maga Palkovics is említett kutatóintézeteket, amiket szerinte be kéne zárni, mert persze önmagában ebből sem következik semmi. Én inkább általánosabb dologra hívnám fel a figyelmet: a jognak nem az a lényege, hogy ha jól élnek vele, akkor nem lesz baj, hanem az, hogy garanciákat nyújt arra, hogy bizonyos káros (például alkotmányba ütköző) események legitim módon ne következhessenek be. (Hacsak nem élnek vele vissza, ami nagyon ingoványos fogalom, de látjuk, hogy még az is megtörténhet.) Márpedig a mostani törvénymódosítás lehetővé teszi, hogy a kormányzat könnyűszerrel végrehajtson akár ilyen közvetlen beavatkozásokat is.

Hogy a saját szakmámból hozzak példát,

elképzelhetőnek tartom, hogy a kormányzat (ha nem is most rögtön, de bármikor a jövőben) beavatkozzon a nyelvtudomány ügyeibe. Például elhatározhatja, hogy kizárólag azok a kurultajos, szittya–hun–magyar kontinuitást hirdető áltudósok érvényesülhessenek a kutatóintézetekben, akik már most is körülötte döngicsélnek.

A jövőben pofonegyszerűen megteheti ezt. Vagy például elhatározhatja, hogy diszkriminatív nyelvtörvények kidolgozásával bízza meg a kutatókat (persze miután lecserélte őket, hiszen – legalábbis remélem – a jelenlegiek ilyenre nem kaphatók), egy új “nyelvpolitika” vagy “nyelvstratégia” jegyében.

És hasonló őrültségeket nyilván a többi tudományterületen is könnyen elképzelhetünk, ezek közül egy csomó nem is áll olyan távol a mostani kormányzattól. És ezek között az őrültségek között bizonyára van sokkal súlyosabb is, mint a turanizmus vagy a nyelvtörvények. (Gondoljunk csak az új atomerőművekkel kapcsolatos kutatások befolyásolására.)

Én ezeket a szempontokat tartom megfontolandónak

azoknak a számára, akik esetleg bizonytalankodnak, hogy nincs-e valami ésszerűség Palkovicsék eljárásában. És ezeket ajánlom a figyelmébe azoknak is, akik azt fontolgatják, hogy érdemes-e akár életünket és vérünket áldozni azért, hogy gátat vessünk a bűnöző futóbolondok dúlásának, akik az ő kedvenc Attilájuk óta (akinek éppen “monumentális” emlékművet készülnek állítani) az egyik legnagyobb pusztítást végezték már eddig is ebben az országban, az intézményekben és a lelkekben.

Forrás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét