Kásler Miklós, a mi camera obscuránk

Konok Péter tűpontos fogalmazásában Kásler a mi camera obscuránk, a maga sötétségével és belső fényeivel, amiket azonban borzasztó igyekezettel fed el, önmaga elől is.

Vegyünk egy sötét dobozt

Az egyik oldalára vágjunk apró lyukat. Ezen a lyukon hatolhat be a fény a doboz sötétjébe, és a doboz átellenes oldalán – csodák csodája? Isten vagy ördög? fizika? vagy csak valami csalárd reneszánsz mágus ócska trükkje? – megjelenik a külvilág kissé ködös képe. Fejjel lefelé.

Különös jelenség ez, a camera obscura.

Most vegyünk egy embert. Nevezzük, mondjuk, Kásler Miklósnak. A nevek olyan esetlegesek. Tekintsük doboznak, amire lyukat vág a valóság. Kásler Miklós doboz-sötétjébe akaratlan fény hatol. A fényt nevezzük, mondjuk, felvilágosodásnak. Kásler Miklós sötétjét a fény megzavarja, és gomolygó belvilága hirtelen külvilágként a feje tetejére áll. Ijesztő dolog ez – a tudomány, persze, tud rá magyarázatot, de a tudomány maga is ijesztő.

Kásler Miklós önnön sötétjéből lopva a képre sandít. Platón barlangi embere ő, riadt kis entitás. „Miféle bajokat okozhat ez a felfordult világ!” – sopánkodik.

Tenyerét a lyukra tapasztja, elfedi a fényt. „Na, így mindjárt más” – mered az otthonos semmibe.

„Bántó ez a fény; ez a felvilágosodás szörnyű diktatúrákhoz vezet. A fény és a fény érzékelése csak összezavarják a világ egyöntetű sötétségét. Most már csak azt kellene kimódolni, hogy miként nyomhatnánk ki mindenki szemét, aki lát. És akkor akár el is vehetem a lyukról a tenyeremet.”

(forrás: Konok Péter közösségi oldala)