Február 23-án mutatták be Budapesten a Hurok című színdarabot, amelynek szerzője, Kerékgyártó István sokszor felzaklató közelképet tár a nézők elé arról, milyen az a társadalom, amelyben élni kénytelenek. Az íróval a 168 óra készített interjút.


Alá- és fölérendelés

A szerző kitért arra, hogy a színmű végigmegy a társadalom különféle rétegein, – miniszter, államtitkár, vállalatvezető, boltvezető, pénztáros, drogos fiú, prostituált az elénk lépő szereplők – miközben a cselekmény mozgatórugója ember és ember alá- és fölérendeltsége, kiszolgáltatottsága, a szolidaritás hiánya:

“A kegyetlen hatalmaskodás mindazok fölött, akikről úgy gondoljuk, hogy a hierarchiában alattunk állnak. Messzire vezet ez vissza. Amikor elindult a rendszerváltás, voltak, akik véletlenszerűen gazdagodtak meg. Persze tehetséges emberek is voltak, de a legtöbbnek nem volt pénze, amiből tőkéssé válhatott volna, az számított, akadt-e jó helyen ismerőse. A kapcsolat számított, hogy ott állt meg a lift, amelyik emeleten pont volt egy osztálytárs. Ilyeneken múlt.

Aztán, ahogy ölükbe hullt a gazdagság, elkezdték lenézni a többieket. Nálunk, Keleten, ez a lenézés gyakran azzal jár, hogy belerúgsz abba, aki rosszabb helyzetben van nálad. A helyzet ma még rosszabb. Ez a „mindenki annyit ér, amennyije van” világa. A rablás, a csalás nem hiba, kijavítandó elem lett, hanem a rendszer szerves része. A politikusok a saját vagy rokonaik gazdagodását firtató kérdésekre megrántják a vállukat. Nem magyarázkodnak, nem szégyenkeznek. Már nem a medencében üldögélve vizelnek bele a vízbe, hanem a trambulinról, mindenki szeme láttára. Már semmi nem zavarja őket.”

Minden emberben ott lakik a jó és a rossz

Kerékgyártó szerint minden emberben ott lakik a jó és a rossz, nagyrészt a regnáló hatalomtól függ, mit erősít fel, mit nyom el, melyik énünket hozza ki belőlünk. Ahogy Zoltán Gábor remek regényében, az Orgiában láthattuk, a nyilasuralom hogyan hozta ki az egyszerű borbélyból, házmesterből, hentesmesterből a vérengző fenevadat, a legbrutálisabb erőszakot:

“Ami a jelen vezető rétegét illeti, az ő életükben lezajlott egy agresszív, macsó szocializáció: a bántalmazó apától a kollégiumi szobák durva tréfáin keresztül a laktanyák körleteinek lábszagú viccein át a futballöltözők világának közegéig. Ez a „Helló, röfik!” kultúrája. Benne van a képzelt férfiasság, az erőszak, a nők lenézése. Ebben a közegben az a hős, aki kergeti a menekülteket, kutyát uszít rájuk, eltöri a kezüket és éhezteti őket, miközben elzavarják azokat, akik segítséget vinnének. A militáns szervezetek gyakorlatozása, az iskolai lőterek, a harcra felkészítés lett az állam által támogatott, és nem a kulturális öntevékeny csoportok, az elesetteket segítő szerveződések ösztönzése.”

Mostanában nagyon sokat töpreng azon,

mi a személyiségek szerepe a történelem alakításában. Nekik még azt sulykolták, hogy a marxizmus szerint minden kor, társadalmi mozgása kitermeli a maga vezetőjét. Azt és olyat, amire „szüksége” van a kornak. Egyre inkább úgy látja, hogy sokkal nagyobb szerepe van egy-egy túl erős egyéniségnek a történelem alakításában:

“A hatalomvágyó, mohó vezértípusok tudatosan felkeltik az igényt a diktátorra. Nálunk Orbán maga teremtette meg az önmaga iránti szükségletet azzal, hogy az aluliskolázott, nem túl tájékozott, a közmédián butított tömegekkel elhitette, hogy nagy veszély leselkedik ránk. Vademberek hordái érkeznek hamarosan, megerőszakolják asszonyainkat, elveszik a munkánkat, kenyerünket. Sőt még az arab számokat is bevezetik, ahogy a riporter mondta a járókelőknek, akik feljajdulva szörnyülködtek ezen. Ezektől a rettenetektől csak ő, a miniszterelnök tudja megmenteni a népét. És ezt elhiszi több mint kétmillió magyar választópolgár.”

Szerinte nem volt bekódolva a rendszerváltásnál semmi véglegesen rossz,

főleg nem tudatosan, de néhány politikus – a baloldalról is tudna példát mondani – mohósága, személyes ambíciója, határtalan hatalomvágya vitte zsákutcába a kezdeti jó törekvéseket:

„Mi a fenének vágyunk folyton magukat karizmatikus látnoknak gondoló sarlatánokra? Az effélék alapítsanak szektákat, de vezető politikusnak én inkább az okos, higgadt személyiségeket szeretem, akik el tudják képzelni, hogy elveszítenek egy választást, hogy politikai ellenfeleik nem megsemmisítendő hazaárulók, és a hatalmukat nem azért kapták, hogy megtömjék a saját és a családjuk zsebét, hanem hogy a hazájuk jövőjét szolgálják. Ezt talán egyszer majd belátja a magyar választók többsége is, de hogy mikor, arról fogalmam sincs.”

A most folyó kultúrkampf

kapcsán elmondta, olvasta Szakács Árpád írásait a Magyar Időkben, még egy tárcát is írt erről. Büszke volt rá, hogy már a harmadik részben meglehetősen hosszan ekézte őt is. Megszámolta: százhuszonhárom magyar művészt említett név szerint, igazán nagy tisztesség közéjük tartozni:

“Megmosolyogtató, hogy sok pénzzel akarnak rendszerhű művészetet vásárolni. Egy művész mindig kritikus a fennálló hatalommal. Ez a dolga. Ha feszíti a vágy, akkor alkot, ha kap pénzt, ha nem. Azt a hazai nem túl széles közönségréteget, amelyik minőségi irodalmat olvas, nem lehet átállítani arra, hogy mostantól olvasson rosszat. Az viszont szomorú, hogy jó művészek gyakran szinte éhen halnak, míg azok, akik kormányzati támogatást kapnak, dúskálnak. Jó lenne egy normális pályázati rendszer, de ez a hatalom inkább témát ad nekünk, mint pénzt.”

Lendvai Ildikó: Kulturkampf van, háború és a tébolydából toborozzák hozzá a katonákat!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét