Pár napja ajánlottuk olvasóinknak a Csernobil című kiváló filmsorozatot.  A nemrég megjelent, lélegzetelállító dokumentum-kötet, “Az orosz titok” szerzője (a Kurírban is olvashattak a könyvről ), Illés György, 1993-ban a robbanás helyén kiürített Zónában járt. Az “Ahová kevesen juthattak el” című leírásból idézünk részleteket.


Szellemvárosban — ’93, Csernobil

“Tizenhat emeletes panelház tetején állunk. Balra egy vidámpark óriáskereke sárgállik a novemberi ködben, a szemközti házon sarló és kalapács, vörös csillagok a fákkal körbenőtt betonút mentén. Semmi zaj, madárcsicsergés sem hallatszik a negyvenötezres városban, a házak üresen állnak. Kihaltan merednek az ég felé. A sztalker sugárzásmérője ritkán kúszik öt mikroröntgen felé, biztonságban vagyunk. Nagyjából két röntgenfelvételnyi sugárzásnak van kitéve az ember Kelet-Európa legnagyobb vadasparkjában, a csernobili „elidegenítő” zónában. Reggel nyolcra kocsi jött értünk a kijevi hotelhez. Még Moszkvában intéztük a papírokat, engedélyt kértünk az ukrán „Vészhelyzetek és Népességvédelmi Minisztériumtól”, hogy beléphessünk a zónába. A sofőr bekéri a papírokat és indulunk.
Csernobil körülbelül száztíz kilométerre fekszik Kijevtől, jármű csak speciális engedéllyel léphet be. A zóna azonban látogatható: 1992-ben az ukrán kormányzat és a Nemzetközi Atomenergia ügynökség úgy döntött – engedve a nemzetközi érdeklődésnek –, hogy engedélyezi tudósok, környezetvédők és újságírók belépését. Ennek köszönhetően pénzért bárki látogathatja a kiürített zónát: a kijevi hotelek és ifjúsági szállók első számú turisztikai ajánlata, közvetlenül az AK-47-es agyaggalamb-lövészet után.”
(…)

Írd alá!

“Mielőtt a 4-es blokkhoz indulnánk, az irodában aláíratnak egy szerződést. A papíron az áll, hogy tudomásul vesszük a biztonsági előírásokat, és nem tartunk igényt kárpótlásra abban az esetben, ha a ruházatunk, a felszerelésünk sugárzást kap. A szerződés legérdekesebb pontja a következő: Az Elidegenítő Zóna Állami Adminisztrációs Hivatala nem felelős az egészségkárosodásunkért, melyet a zónába való látogatásunk esetleg okozhat. Rövid gondolkodás után aláírjuk.
Ismét autóba ülünk és elindulunk a 4-es blokk atomszarkofágja felé. Útközben elhaladunk az erőmű többi része mellett. Hatalmas daruk állnak a befejezetlen ötös blokk mellett immár hét éve. Minden úgy maradt, ahogyan a kiürítés idején. Lassan csordogál a reaktor mellett a Pripjaty folyó hűtővíznek idevezetett mellékága.”

A turisták szinte vágynak az ijesztgetésre

“– Sok a hal erre, és mind óriásira nőnek – meséli a vezetőnk. – Akit azonban horgászaton érnek, illetve engedély nélkül lép a zóna területére és elfogják, öt év börtönt kap, feltéve, ha nem lövik agyon helyben az őrök kémkedésért.
(…)
– A sugárzás színtelen, szagtalan, íztelen. Az éhséget viszont érzed – mondja Szása. – Azok maradtak a környéken, akik nem engedhették meg maguknak, hogy elköltözzenek.
Megérkezünk a blokkhoz. A Geiger-Müller számláló csipogni kezd, Szása megnyugtat, hogy a sugárzás nem éri el a veszélyes szintet, igaz, nem maradhatunk sokáig. A betonkerítéstől húsz méterre fotózzuk a szarkofágot, a háttérsugárzás itt négy mikroröntgen, de méterenként növekszik. Nem mehetünk közelebb. Mellettünk a kétszázezer likvidátor emlékműve áll. Úgy dolgoztak, hogy egy percre tehették csak ki magukat a sugárzásnak. Elvileg. Nekik köszönhető a betonszarkofág.
A szarkofág nincs jó állapotban. Senki sem ismeri az odabent zajló radioaktív folyamatokat, csak a külsejét és a tetejét javítgatják évről évre. A beton burkolat repedéseibe madarak fészkelnek. Vonzó a maghasadás melege.
(…)
Letelik a maradandó károsodás nélkül itt tölthető időnk, elindulunk a szellemváros, Pripjaty felé. Kanyargós, kihalt betonutakon haladunk, mellettünk a „vörös erdő”. A reaktor melletti nyírfák törzse ilyen lett a sugárzástól. 1986-ban kiirtották az erdőt, amit most látunk, néhány év alatt nőtt ide, de az új fák kérge most is vörös. Táblák jelzik, hogy a talajban lévő radioaktív anyagot felszívják a fák. A természet a legveszélyesebb ellenség a zónában. Vannak foltok, ahol magasabb radioaktivitást mértek, mint a reaktor közelében.
(…)
– Minden évben lemossuk az utakat, de folyamatosan szennyeződnek – mondja Szása. – Néhány ösvénytől eltekintve a zóna nem éppen biztonságos. Ezért kellek például én is egy-egy túrához.
(…)
Pripjaty, a klasszikus, szocialista panelváros az erdő közepén áll. Ne mászkáljanak el nagyon az autótól. A házak körül bóklászó vaddisznók és farkasok kifejezetten barátságtalanok az emberrel, ezért is tilos gyalogosan közlekedni. A kocsit legalább nem támadják meg – riogatott bennünket idegenvezetőnk.”

Mennyit ér a kerítés?

“Másnap kíséret nélkül tértünk vissza a zóna melletti falvakba. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mennyire elrettentő a szögesdrótkerítés. Semennyire. Már a bejárattól számított száz méterre is embernyi méretű lyukak vannak. Egy közeli faluból – melynek a végén kezdődik a zóna – gyakran járnak be az emberek gombászni, csapdát állítani. Az így szerzett élelem gyakran kerül a falvak piacára.”

Ebéd a hírhedt kantinban

“1993-ban túravezetőnkkel a csernobili erőmű kantinjában ebédeltünk, alig pár száz méterre a felrobbant blokktól. A borscs és a natúrszelet könnyű volt és ízletes. Ám amit láttam, azt azóta is emésztem” – emlékezett könyvében Illés György.

2 HOZZÁSZÓLÁS

  1. A felirat nem autentikus. Magyarul: kamu.
    Olyan nincs, hogy a sugárzás “négy mikroröntgen”, mert dózisintenzitást mérünk, ami mikroröntgen/óra ami viszont jelen esetben 40 nSv/h -nak felel meg. Ehhez képest Kaposváron most (!) a dózisintenzitás 124 nSv/h, úgyhogy itt valami nagyon nem kerek….

    • Köszönjük a pontosítást. Laikus turistákat vezetnek rendszeresen körbe a zónában, egyikük 1993-as leírását idéztük, aki valószínűleg pontatlanul jegyzetelt.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét