Banánköztársaság
„Kiváló hangulatú” mérkőzések…
A Nemzeti Sport szerint például kiváló hangulatú volt a DVSC „Nagydisznód” elleni tegnapi mérkőzése. „Kézilabdáztam” tegnap: csaknem végig néztem minden közvetítést.
A Nemzeti Sport szerint például kiváló hangulatú volt a DVSC „Nagydisznód” elleni tegnapi mérkőzése. „Kézilabdáztam” tegnap: csaknem végignéztem minden közvetítést.
- A Vác meccse izgalmas volt, a „hangulatra” sem nagyon lehet panasz.
- A Győr megszokott módon simán győzött, jónak mondható közönség előtt.
- Az FTC nehéz ellenfelet vert meg, végig vezetve.
A közönség időnként szarromániázott, s néha – bár ebben nem vagyok biztos – mintha szidalmaztak volna egy távoli, a meccsben érdektelen ellenfelet is:
„mocskos lilák”…
Talán cigányoztak is, de ezt sem veszem biztosra. Mindenesetre az FTC játékosa szerint
„nagyon jó hangulatot teremtettek a szurkolók, szerintem még a bukarestiek is élvezték.”
Nyomorult, ám megszokott dolgok ezek, mint futballmeccsen a „Carpathian Brigade”…
A hangulat, amelyet teremtenek, náci ugyan, de hogy meddig tart, az a mérkőzés alakulásától is függ… A Fradinak tegnap e tekintetben is szerencséje volt, és nem érdemtelenül nyertek.
Az igazán feszült hangulatú mérkőzést azonban Debrecenben játszották.
A következetesen Nagydisznódnak emlegetett ellenfél váratlanul kemény ellenállást tanúsított, kifejezetten jól játszott. Ezt nem is tudta sportszerűen elviselni a közönség: újra meg újra fölhangzott az
„utálunk, szar Románia”,
és zúgott a
„cigányok, cigányok!”
A riporter minderre egyetlen megjegyzést sem tett, csak a végén furcsállta a romániai együttes közönségnek szóló gúnyos tapsát
A mai Nemzeti Sport pedig egyenesen „kiváló hangulatú” mérkőzésről írt. Egyetlen szót sem vesztegettek a meccset uraló szarromániázásra, cigányozásra! És így van ez nálunk régóta a futballmeccseken is – ráadásul sorban kapjuk a büntetéseket, a „magyar illetékesek” pedig értetlenkednek, méltatlankodnak, fölháborodnak…
Pedig nincs miért
Bizonyos sportágak mérkőzéseit régóta a Carpathian Brigade-hoz hasonló bandák uralják, amelyek alighanem azért járnak mérkőzésekre – itthon, Budapesten és vidéken meg külföldön is -, hogy náci voltukat megélhessék, megmutathassák.
Nem azt állítom, hogy a nézők többsége náci – de azt igen, hogy nem „néhány emberről” van szó, és az is elmondható, hogy gyakran uralják a mérkőzések hangulatát.
Minderre a „magyar illetékesek” reakciója csakis fölháborítónak – a bandákkal együtt érzőnek, bátorítónak – nevezhető. Már az is, ahogy tagadják a jelenség méreteit, jellemző voltát. A magyar sportélet igen jelentős része belesüllyedt a szélsőjobboldali alvilágba: ez vonatkozik a közönség egy részére, s a kollaboráns magatartást tanúsító „illetékesekre”.
Orbánia politikai valósága mindent meghatároz: a sportéletet is. Hiszen éppen a sportot használja a hatalom egyik legfontosabb igazolójának.
Szerző
