Kivilágítatlan úthenger a sötétben – Andrassew 70

Andrassew Iván amolyan jó lelkű, hatalmas mackó volt, aki mindig, minden körülmények között az elesettek oldalára állt. Zseniális tollú zsurnaliszta volt, aki az internet hőskorában felismerte ennek az új médiumnak a hatalmas jelentőségét.

Iván szenvedélyes volt, képes volt órákig vitatkozni az iNteRNeTTo fórumozóival, soha nem lehetett kizökkenteni a nyugalmából

De, ha kellett nem rejtette véka alá a felháborodását sem írásban, sem élő szóban. Szerencsés volt, aki vele dolgozhatott. Mellette szabad kezet kapott az ember, de mégis lehetett tudni, hogy minden rezdülésen rajta tartja a szemét.

Barátai ma hetvenedik születésnapján köszöntik. Soha meg nem szokva, hogy már milyen régen nélküle vagyunk.

„Egyre nyilvánvalóbban érezzük a hiányát. Szellemi és érzelmi szempontból egyaránt, kivált, hogy a kettő között nincs is nagy különbség” – írják.

Barátai közül Hargitai Miklós, Elmer István, Kácsor Zsolt és Pór Vilmos egy-egy írással emlékezett meg Andrassew Ivánról

„Mi már nem lehetünk vele, ő mégis köztünk van és marad. Csak rajtunk áll, hogy meddig.”

Kácsor Zsolt: Kivilágítatlan úthenger a sötétben

Az ellenzéki sajtó, a független orgánumok és a közösségi online platformokon működő civil médiumok tulajdonosai, vezetői, szerzői és olvasói ma, 2022-ben joggal érezhetik úgy, hogy a magyar média világában (voltaképpen tehát az életünkben) a NER úgy vágott rendet, mint egy kivilágítatlan úthenger a sötétben: tört és zúzott válogatás nélkül, s megsemmisített mindent, amit naivan megsemmisíthetlennek hittünk.

A rendszerváltás után létrejött újkapitalizmusban a sajtó is igyekezett megtalálni a maga helyét, de a sok őszinte útkeresés, némi haszonleső bizniszbeszélgetés, számos jó és még számosabb rossz szövetségkötés, politikai és gazdasági alku, ilyen-olyan tulajdonosváltás, kitörési és betörési kísérlet után az újságírók (úgy értem, az újságírói hivatást komolyan vevő szakemberek) egyszerre csak ott találták magukat a sötétben, s hiába hallották a félelmetes dübörgést, a NER által üzemeltetett úthenger elől már nem tudtak elugrani.

Nem azért nem tudtak elugrani, mert nem akartak, hanem azért, mert már nem volt hová, újságírókra ugyanis a NER-nek nincsen szüksége – ami nem baj, mert igazi újságírókra sohasem a hatalomnak, hanem a társadalomnak van szüksége. Csakhogy úgy tűnik, Magyarországon elenyésző számban vannak azok, akik hiteles, megbízható, pontos és szakszerű sajtót vágynak olvasni, nézni és hallgatni. Ezért nem találták és nem találják a helyüket az igazi újságírók, az igazi tudósítók, az igazi riporterek és az igazi hírlapírói szimattal megáldott szerkesztők.

Az a rossz hírem van tehát, hogy amit mi a hatalom úthengerének hiszünk, az ennél sokkal összetettebb jármű, mert a NER kormányozza ugyan, de a magyar társadalom szolgáltatja hozzá az üzemanyagot.

Az a magyar nép, amely lényegében pisszenés nélkül tűri, hogy ebben az elsötétített országban tovább növekedjen a létbizonytalanság és a kilátástalanság. Soha nem látott magasságban az államadósság, a benzinár, az euró árfolyama, a pénzünk kevesebbet ér, mint tíz éve,  az ország nemzetközi presztízséről már nem is beszélve, a nép pedig, az istenadta nép pedig vagy tapsol, vagy kussol, vagy a vállát rángatja.

A magyar nép csak ezt a három túlélési technikát hozta magával a XX. századból a XXI. századba, és az a szó, hogy közjó, ma Magyarországon közröhej tárgya. Hiszen az volt már a XX. században is. Ma emiatt nincs nálunk polgári önszerveződés, civil kurázsi, másokért való kiállás, közösség iránt érzett egyéni felelősség, jövőbe vetett lázas hit, művelődni és tanulni vágyás. Minek is? Ha kitűnsz a tömegből, könnyebben rádtalálnak és kíméletlenül eltaposnak.  

Nem akarnám tehát a magyar sajtó rettenetes állapotáért egyedül a hatalom birtokosait hibáztatni. A magyar társadalom kétharmados asszisztálása nélkül ez a kétharmados hatalom nem követhette volna el azokat a történelmi bűnöket, amelyeket a XXI. század még meg sem született magyarsága ellen elkövetett.

Biztosan mindenkinek megvolt és megvan a maga kis magyarázata a tapsolásra, a kussolásra vagy a vállrángatásra, úgyhogy tőlem ne várjon ítélkezést senki.

De felmentést sem.

Azon az önsorsromboló úthengeren hát csak nyomjátok tovább a gázpedált – a gyors halál állítólag kevésbé fáj. Én pedig nem akarom, hogy jobban fájjon.

Forrás: andrassew.blogspot.com