Kocsis Zoltán hazatért

A Zene Világnapján, október 1-én avatták fel Kocsis Zoltán (1952-2016) kétszeres Kossuth-díjas világhírű zongoraművész, karmester, zeneszerző emléktábláját. Kocsis Zoltán születésétől 19 éves koráig élt a Szent István körút 22-es számú házban.

A négyzetméterár csak egy dolog….

Dr. Tóth József, a XIII. kerület polgármestere beszéde elején kiemelte:

„Sokan csak az ingatlanok, azok árai alapján mérik egy-egy kerület jelentőségét. Mi a kulturális, tudományos értékekben, az itt lakók közösségformáló erejében látjuk azt. Már csak az emléktáblák számossága is jelzi, mennyi kitűnő alkotó, művész, tudós élt – vagy él még ma is – a kerületben, akik a köz javát is szolgálták, szolgálják. Hálásak vagyunk ezért. Most Kocsis Zoltánnak, a magyar zenetörténelem egyik legnagyobb alakjának mondunk köszönetet az emléktábla felállításával”

– tette hozzá a polgármester, s idézte magát Kocsis Zoltánt, aki azt vallotta:

„Az örökérvényűségre kell törekedni, nem a véglegességre. Arra, hogy az adott pillanatban a lehető legőszintébben és leghitelesebben átadhassuk a közönség számára azt az élményt, amely a művel való első találkozáskor és a darabbal foglalkozás során folyamatosan ér bennünket.”

Kocsis, az utcagyerek

Mácsai János zenetörténész, aki közeli jó kapcsolatban volt Kocsis Zoltánnal, személyes emlékeket osztott meg róla. Elmondta: Kocsis Zoltán 19 éves koráig lakott szüleivel a Szent István körúti házban. De nem igazán mesélt interjúkban erről az időszakról. Néha tréfásan megjegyezte, hogy „utcagyerek” volt.

„Bár valójában nem volt az. Amikor megszületett, 1952. május 30-án, szülei már a körúti lakásban éltek. Méghozzá társbérletben, ahol közös volt a fürdőszoba, a vécé egy másik, idegen családdal, s ahol nekik csupán egyetlen szobájuk volt. Három generáció zsúfolódott össze egy kis térben, ugyanis velük lakott az anyai nagymama is. Édesapja a háború előtt egyetemre is beiratkozott, de a háború miatt megszakadtak a tanulmányai. Később sem folytatta azokat. Kocsis Ottó úri családból jöhetett, deklasszált elem volt. A mama pedig osztozott ebben a sorsban.

A Rákosi-érában nem kaptak más állást, csak gyári munkások lehettek. A papát éjszakai műszakba osztották be, a mama nappal dolgozott. Volt otthon egy rozzant bécsi zongorájuk, a papa kicsit tudott zongorázni, neki tűnt föl, milyen elképesztő adottságai vannak a gyereknek, hogy már három évesen lepötyögte a zongorán, amit a rádióban hallott. Aztán Szmrecsányi Magda nénihez került, ő volt az első zongoratanára, híres és jó pedagógus, Zoli mindig szeretettel beszélt róla. Tőle már egyenes út vezetett a konzervatóriumba” – fogalmazott Mácsai János.

Karrier és költözés

Nagyjából akkor költöztek el a Szent István körútról Újpalotára, amikor Kocsis Zoltán karrierje elindult, miután 1970-ben megnyerte a Magyar Rádió Beethoven-zongoraversenyét. Mecénási támogatással kiment egy évre Angliába.

„Nem kezdett rögtön koncertezni, úgy érezte, neki még tanulnia kell. És majdnem egy egész évre elzárkózott, repertoárt gyűjtött, tanult, gyakorolt – hihetetlen önfegyelemmel, szorgalommal, koncentrációval. Különleges adottságú és különleges lelkületű ember volt. Adottságait hihetetlen felelősségérzettel a maximumig fejlesztette. Kötelező érvényűnek érezte magára nézve Liszt Ferenc mondatát: a zseni kötelez” – mondta Mácsai János.

Hasonló

Tom Lantos-szobrot avattak a XIII. kerületben

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük