Kerítésen innen
Koltai Róbert: Orbánéknak nem kellene gyalázni azt az eszmét, amelyben fiatalon maguk is hittek
Koltai Róbert Jászai Mari-díjas színművész, filmrendező, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. A színész a közelmúltban a 168 óra című hetilapnak adott interjút.
„Kossuth-díjra többször felterjesztettek, de valahogy mindig lecsúsztam róla…”
A színész elmondta, neki mindig az volt a legfontosabb, hogy így vagy úgy megérintse a közönséget. A színház számára a nagy csendek, a nevetés és a sírás ötvözete:
„Kossuth-díjra többször felterjesztettek, de valahogy mindig lecsúsztam róla. Nem is ragoznám. Viszont a „halhatatlanokra” komoly szakmai grémium jelölt művészeket, akikre a közönség szavazhatott. Amit tőlük kapok, az nekem tényleg sokkal többet ér bárminél. Mindig játszottam komédiákat és drámákat, és játszom ma is. Remélem, ősztől újra műsorra tűzik a Batang felé című darabot, amelyben egy demenciával küzdő öregembert alakítok. A rendezővel, Gaál Ildikóval Demencia kisfilmek címmel rövid spotokat is forgattunk a témáról.”
„A semmiből hoztunk létre ott valami újat”
Elsőre nem vették fel a színművészetire, közben sikeresen felvételizett a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolára, ami nemigen érdekelte, meg is bukott statisztikából:
„Apám pedig, mint egy hadvezér, döntött: „Na jó, nem bánom! Próbáld meg újra a színművészetit!” És másodjára, 1964-ben sikerült is. Ha nem húznak meg statisztikából, valószínűleg ma egy harmadosztályú szállodában lennék üzletvezető-helyettes. Óriási szerencsém az is, hogy már főiskolásként együtt dolgozhattam Zsámbéki Gáborral, aki a párhuzamos rendezői osztályba járt. Együtt szerződtünk diploma után a kaposvári színházhoz. Akkoriban az volt az ország egyik legrosszabb színháza. Amikor az ottani illetékes igazgató elvtárs eljött megnézni minket az Ódry Színpadon, mindenki bemászott a pincében lévő kazánházba, csak ne kelljen Kaposvárra kerülni. De mi Zsámbékival mégis odamentünk, és a kezdő csapatunkban benne volt Tímár Éva, Csikós Gábor, Pogány Judit és még néhányan. A semmiből hoztunk létre ott valami újat.”
„…az előadás végén húsz percig tartott a vastaps”
A történtek ismeretében hihetetlen, hogy főleg kezdetben akadtak bukásaik is, előfordult, hogy a színpadon többen voltak, mint a nézőtéren:
„Viszont pár évvel később, amikor vendégjátékra érkeztünk a Vígszínházba, hogy bemutassuk Ascher Tamás rendezésében az Állami áruházat, akkora tömeg várt minket, hogy lovas rendőröknek kellett távol tartani az embereket a színháztól. Ezt nevezték vígszínházi csatának. Így is egy csomóan bejutottak az épületbe, a zenekari árokból másztak ki a nézőtérre, és az előadás végén húsz percig tartott a vastaps.”
„…”Én csodálkozom a legjobban, hogy fel tudtam hagyni a lóversennyel és a kártyával…”
Sosem titkolta korábbi játékszenvedélyét, lóversenyezett és kaszinózott. De aztán leszokott róluk. A játékszenvedélyét most már csak a színházban éli ki:
„Én csodálkozom a legjobban, hogy fel tudtam hagyni a lóversennyel és a kártyával, és már nyolc éve teljesen absztinens vagyok. A függőségekre nincs logikus válasz, ahogy arra sem, hogy mennyit veszítettem, és miért kockáztattam az életemet. A nagyobb baj, hogy a családomat is kockáztattam, és ez védhetetlen. Aztán egyszer csak… Megláttam magamat kívülről, ahogy egy kaszinóban ülök rossz minőségű emberek közt a füstben, amit amúgy is utálok. Úgy éreztem, nem lehet, hogy én csak ennyit érek, és így éljem le az egész életemet. Amikor az ember játszik, azt hiszi, legyőzi az elemeket, mert az nem létezik, hogy mindig pechem legyen, és én legyek az örök vesztes. A szenvedélybetegség helyett nekem a színház maradt, ez a halálosan komoly játék.”
„…Ugye, hogy nem vagyok én mindig olyan kedves?!”
Rosszul viseli a mai magyar közéletet, s azt is, ami kultúrharc címén zajlik:
„Nagyon rosszul bírom, de most éppen attól vagyok mérhetetlenül kiakadva, ahogy nekimentek a színművészeti egyetemnek és tönkre akarják tenni. Amikor én végeztem ott, ötvenkét éve, még főiskola volt. Két éve aranydiplomás színész vagyok, és felháborodva figyelem, mit művelnek ezzel a 157 éves intézménnyel. Soroljam fel azokat a nagyszerű művészeket, akik ott végeztek, és boldogabbá tették az országot? A színművészeti eddig minden történelmi vihart túlélt, és most azt látom, hogy degenerált szerencsétlenek, akiket a minisztérium odarendelt, ócsárolják azt a fantasztikus helyet. Egykori tanárom, Pártos Géza nevében is visszautasítom ezt, gyalázatosnak tartom! Ugye, hogy nem vagyok én mindig olyan kedves?!”
„….a liberális azt jelenti, hogy szabad….”
Hangsúlyozta, olyan emberek döntenek a színművészetiről és a színházak sorsáról, akik be sem teszik a lábukat olyan színházba, amely nem az ő muzsikájukat húzza:
„Amúgy pedig a liberális azt jelenti, hogy szabad. A művészeti képzésnek ez az alapja. Mi ezzel a baj? A jelenlegi kormánypárt is liberálisként indult. Azért, mert ma már mást gondolnak a világról, nem kellene gyalázni azt az eszmét, amelyben fiatalon maguk is hittek, és aminek köszönhetik az egész politikai pályájukat. Abban, ami manapság a kultúrában történik, többnyire a mérhetetlen tehetségtelenség mutatkozik meg. ”
„…az emberi kapcsolatok valójában nem azon múlnak, hogy ki melyik párthoz vonzódik…”
Családok estek szét, barátságok mentek tönkre nálunk a politika miatt. Koltai azonban megőrizte kapcsolatait a másféle világnézetű barátaival is:
„Soha nem voltam tagja semmilyen pártnak, és az emberi kapcsolatok valójában nem azon múlnak, hogy ki melyik párthoz vonzódik. Az azonos oldalon álló barátok is halálosan összeveszhetnek apróságokon. Sándor Gyurit évtizedek óta ismerem, ő nevezett egyszer az öccsének, és én elfogadtam őt bátynak. Sok vallomásos beszélgetésünk volt és van, és mindketten beláttunk már dolgokat. Gáspár Sanyival sem volt soha semmi problémánk egymással. Nagyon fontos ügyek kötnek össze minket. Rendeztem is őt a Csocsóban, a Világszámban, és szerelmes voltam abba, ahogyan játszott. Ezek olyan szoros szálak, amelyeket nem lehet széttépni.”
