Konok bátorság a halálos gyűrűben

Elfeledett dátum április 12-e, a muhi csata évfordulója. Az 1241-es borzasztó csapás emlékét az idei, 780. évfordulón boltokba kerülő történelmi regény eleveníti fel a bátorság napját. Illés György irodalomtörténész, író „Kálmán herceg szerelme és árulása” című művét őszre ígéri a kiadó.

Alább szívszorító részletet ajánlunk a készülő műből

A csata elveszett. A magyar népet már semmi sem mentheti meg a tatárjárás kegyetlen pusztításától. A IV. Bélát védő harcos nemesek bátorsága azonban a magyarság talpraállásának, az újrakezdének a reményét is felcsillantja.

„Mint valami roppant átmérőjű, hatalmas harapófogó, úgy szorult össze a halálos gyűrű. Minden lépéssel közelebb kerültek az egymást gázoló, őrjöngő magyar sereghez. Pillanatról-pillanatra vastagodott az amúgy is áttörhetetlen lovas had. Közben kétszeres szaporasággal küldték nyilaikat a fejveszetten kavargó tömegbe. Pattanásig feszültek az idegek a messzehordó, tatár íjakon. Vészes surrogással repült a tatár nyilak tömege. Süvített a dárda. Pattogott a kőhajítógép, hatalmas dobbanásokkal, recsegéssel, ropogással zuhantak a súlyos koloncok a szekérsáncon túlra. Minden múló pillanat közelebb hozta a fejveszetten kapkodó magyarság végső pusztulását. Az előnyomuló nyilasok halált hozó vesszői, az újabb és újabb sortüzek megközelítették a tábor közepét. Sűrűn hullottak a nyílvesszők, nem is olyan messze a királyi sátortól. A borzalmas pusztulásban ember-ember ellen küzdött. A tatárok mindenütt áttörtek az égő szekérsáncokon. Halottakon és hörgő, vonagló sebesülteken gázoltak keresztül, hogy beljebb jussanak, a tábor közepe felé, ahol a magyar vezérek sátrai álltak. A védők hátrább és hátrább húzódtak, a nyílvesszők csak úgy záporoztak. Közelebb és közelebb a királyhoz! Vagy másfél tucat magyar főúr halálsápadt, komor elszántsággal tömörült IV. Béla sátra előtt. Moccanás nélkül néztek farkasszemet az elkerülhetetlennek látszó pusztulással.

A borzalmas felfordulásban Hontpázmány nembeli András kivonta kardját és a király mellé állt.
‒ Utolsó leheletünkig megvédjük a királyunkat! Ide, mellém, urak…

Kozma és Ehellős, Hontpázmány András öccsei egyszerre ugrottak mellé. Viaszsápadt arcukból szinte lángolva világított az elszánt nyugalom. Amikor egymásnak vetették vállukat, megcsillant csupasz kardpengéjükön az aranyló napsugár.
András hangja pattant, mint az íjhúr.
‒ Hárman már volnánk! Lássuk, uraimék, kinek nem királya IV. Béla? Ki nem felejti el a haza pusztulásának pillanatában a saját csip-csup sérelmét?…

Végigsiklott a szeme a közelben sorakozó főurakon. Mintha azt keresné, hogy a szörnyűségeknek ebben a pokoli órájában melyik lázadó, széthúzó főúrba vágja előbb a vasát.
Ehellős fiatalosan rekedt hangja szinte rikoltva csattant fel.
‒ Mert abba én merítem először a kardom! Úgy legyen nyugvásom a véráztatta anyaföldben!

Kozma fogai csikorogtak, amint végigsöpört tekintete a tétován hallgató vezéreken.
‒ Szépen vagyunk, urak! … Még a halálnak óráján sem ébredtünk bűneinkre?

Gutkeled István és Türje Dénes, a lovászmester egyszerre léptek a Hontpázmány testvérek mellé. Türje Dénes szava úgy harsogott, mint égő falu felett a félrevert harang.
‒ Nem ilyen beszédnek van itt most helye, urak! Ha minden elvész is, amíg a király él, megmarad a magyar! Ide, mellénk mindenki, de tüstént, mert hamar késő lehet!

Türje Tamás, a lovászmester öccse, Ákony Ernye, Pók Móric, Gutkeled István, Balog Miklós, Aba Lőrinc, Geregye Pál, Apoc Mahal és Csák Máté egyetlen hang nélkül sorakoztak a Hontpázmányok mellé. Emberfeletti elszántság égett a szemükben. Bár senki sem vezényelt, egyszerre rántottak kardot a fejvesztett, kavargó tábor közepén. Ide már minden oldalról tódult a tatár nyilak és lándzsák elől menekülő tömeg.

Türje Dénes hátat fordított a királynak, hogy szembenézzen a koronás főt fenyegető veszéllyel. Egyszerre elébe tűnt a borzalmas valóság, a veszedelem nagysága. Az egymást gázoló tömegen, a sárga piros lángokkal lobogó szekérsáncon túl felvillant a közelgő tatársereg mozdulatlan tömörségű fekete érctömege. Olyan volt, mint valami pokoli látomás. A lovászmester agyán a villámcsapás fényével villant át, hogy csak akkor tudják megmenteni a királyt, ha minden veszedelemmel dacolva keresztültörnek a tatárok sorain.
‒ Lovakat! … ‒ kiáltotta túl a tébolyító lármát. – Minden lovat ide, nyeregbe szállunk! … Áttörünk rajtuk, vagy itt veszünk egy szálig!”

(Részlet Illés György „Kálmán herceg szerelme és árulása” című történelmi regényéből.)

Kapcsolódó

bátorság

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük