Nekem mostanában már a Kétfarkúak az MKKP is túlzottan pártnak tűnnek, de a köztévében bináris kódban ingyen sört kotkodácsoló Chickenman, groteszk korunk bizarr szuperhőse, a pártmédia redves baromfiudvarába üde frissességet szaró tollashátú politipipi kifejezetten meggyőző volt, és rettentően, borzalmasan, szörnyen vicces. 
[mnky_ads id=”10551"]


Most viszont azt olvasom jó pár “ellenzéki” oldalon, hogy

az MKKP “elkomolytalankodta” a politikát, nem használta ki az alkalmat, hogy olyan magasztos üzeneteket juttasson el a választópolgárokhoz, mint a taktikai szavazás kategorikus imperativusa, vagy hogy nekik itten, kérem szépen, meglehetősen rossz, a kormány meg tolvaj gecik gyülekezete.
Mondjuk, az muris lenne, ha az emberek a tévéből, a politikusoktól tudnák meg, hogy nekik rossz, és a kormány tolvaj gecikből áll (amúgy éppen ebben hisz a Fidesz, és ez nem fog a végtelenségig menni: hogy elég, ha az embereknek azt szajkózzák, hogy a kormány különös kegyéből nekik jó, a kormány nélkül meg rossz lenne, és a kormány NEM geci), de mindegy. Mérvadó ellenzéki revolvermédiák kommentelői hörögve követelnek illő fennköltséget, és írják, hogy az MKKP – különösen, ha jelöltjeit nem lépteti vissza az ő favorizált pártjuk javára – a “kormányváltás” árulója. (Hogy favorizált pártjaik egymást megfojtanák egy pohár vízben? Ezt “felelős reálpolitikának” hívják.)
Könnyebben kicsúszik itt már egy-egy árulózás, mint Visinszkij elvtársból, a nagy koncepciós perek fővádlójából. De a legmurisabb mégis a komolytalanság vádja.
Komolyság?! Most komolyan?!
[m[mnky_ads id=”10552"]p>

Mikor 1968-ban a yippik Pigasust, a disznót indították az amerikai elnökválasztáson,

hogy végre egy igazi disznó legyen az Egyesült Államok elnöke, az aktus komoly ellenzéki körökben is megdöbbenést keltett. A yippik ezzel, úgymond, a demokratikus berendezkedésből is gúnyt űztek, akciójuk zavaró, idétlen és oda nem illő volt. Micsoda disznóság! – méltatlankodtak.
Mikor az összesereglett hippik kiáltozva vonultak végig New York utcáin, nagy, színes békemenetben, és azt kiabálták, hogy “a háborúnak vége!”, az elnöknek külön nyilatkozatban kellett bejelentenie, hogy a háború, hálisten, folytatódik, van még elég napalm, van még elég pénz, ember, befektetői akarat.
Mérvadó háborúellenes körök az akciót felelőtlennek ítélték, és azon morfondíroztak, hogy komoly kérdésekben illetlenség az efféle öncélú ripacskodás. Egyenesen árt a háborúellenes mozgalom reputációjának – mondták.
Mikor a yippik egydollárosokat szórtak a Wall Streeti-i tőzsde karzatáról az alkuszok közé, akik a földön hemperegve, egymást cibálva igyekeztek összeszedni a pénzt, ami talán a napi kávéjukra sem lett volna elég, tekintélyes antikapitalisták úgy vélekedtek, hogy az ilyen feltűnősködés sértés a komoly, tudományos kapitalizmuskritikára, és általában véve is, a yippiknek illene már felnőniük.

A pénz olyan ellenfél, amit tisztelni kell – állították.

Mikor a yippik hangadói kifestve, bohócnak öltözve, az amerikai zászlót panyókára vetve, nyakukban műanyag géppisztollyal jelentek meg saját tárgyalásukon, a progresszív mozgalmak józan napszámosai a független törvénykezés és az amerikai jogállamiság méltatlan sérelmén morogtak, és értetlenségüket fejezték ki, hogy mit akarnak vajon elérni ezek a fiatalok, akik – szemmel láthatóan – azt sem tudják jó dolgukban, hogy mit csináljanak.


Mikor Szinópéi Diogenész, a hajléktalanszagú cinikus

oldalba pisálta az athéni Agóra egyik bódéját, a derék polgárok felháborodásukban majdnem agyonverték. Megcsúfolta, mondták, a polisz közösségét. Aztán siettek, hogy üdvözöljék a makedón hódítókat. Azok legalább néha mosakszanak – mondták.
Mert a politika komoly dolog.
A háború komoly dolog.
A tőzsde, a piac, a törvényszék mind komoly dolgok.
A halódó polisz is komoly dolog.
Ezek ellen csak megfontoltan, a saját, bevett eszközeikkel lehet küzdeni. Illő alázattal, mondhatni. Tiszteletet mutatva az ellenség felé.
Én úgy gondolom, a viszonyok elleni küzdelem pont abból a felismerésből fakad, hogy a viszonyok elégtelenek, gonoszak és tarthatatlanok. Tartalmukban is, eszközeikben is. A viszonyok abszurdak. Az abszurditásukat kell feltárni, megmutatni. Öröknek hitt igazságokról kimutatni, hogy avítt kacatok, amiket védelmezőik sem vesznek már komolyan.

“Voltaire nevetése öl”

– mondták a filozófus íróról, aki szó szerint szétröhögte, iznikekre gúnyolta az ancien régime-et.
Amit egyszer sikerült kiröhögni, attól már nehéz valóban félni. Üldözhet, bebörtönözhet, talán meg is ölhet: mégis mindig látni fogjuk a zsarnokság végtelen kisszerűségét, és kódolt bukását.
És nem igaz a történet – ócska egyházi koholmány -, hogy Voltaire a halálos ágyán, mintegy felnőve önnön halála magasztos feladatához, mégis kérte volna az utolsó kenetet. Sosem szerette meg a Nagy Testvért, és – mondjanak bármit a politikai felkent komolysága felett őrködők – nekünk sem kell megszeretnünk. Még a 101-es szobában sem. Winston Smith félt a Párttól, gyűlölte a Pártot – de kinevetni sosem volt képes.
[mnk[mnky_ads id=”10553"]Kapcsolódó

Kétfarkú Békemenet élőben!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét