Kovács Árpád, a Költségvetési Tanács elnevezésű gittegylet elnöke nyilatkozott. Biztosan tudja, mi oka volt rá…
[mnky_ads id=”4674"][m[mnky_ads id=”4666"]r> Az Index szerint talán Orbánt akarta megtámogatni – vagy esetleg magától nem gondolt ilyesmire, de megkérték…


Beszélt valami gazdasági fordulatról, amely után most már a fenntarthatóságot kell megteremteni. Bizonyára tudja – hiszen kiváló szakember! – mi volna a módja ennek. Hogyan lehetne további új, gazdaságosan fenntartható stadionokat, (kis)vasutakat, atomerőművet építeni, kilátókat a homokra…

De nem akarok nagyon demagóg lenni. Ezért erről csak annyit, amennyit laikusként is meg merhetek kockáztatni: a hatalom olyan (rabló)gazdaságot teremtett, amely az ő módszerei és emberei nélkül aligha tartható fenn. Sokan állítják, hogy az EU támogatása nélkül még velük sem.

Ám egy ideje maga Orbán ismételgeti, hogy megállunk mi a magunk lábán, az ország is, mint a jó családok; az uniós források nélkül is vidáman elvagyunk. Ehhez képest igazán érdekes, hogy nem találunk olyan, valamennyire is közérdekű és jelentős fejlesztést, amely EU-s támogatás nélkül valósult volna meg. Persze, e források nem kis részét a köz szempontjából kifejezetten haszontalan célokra fordították – hogy ne nagyon durván fogalmazzak…

Kovács Árpád tehát mintegy „szakmai alapon” igazolni próbálta Orbán képtelenségeit.
[mnk[mnky_ads id=”80"] Nincs ez rendben, nagyon nincs – de valljuk be: hatalmi felügyelettel működő gittegylet vezetőjétől mást nem is várhatunk. Illetve valamit talán mégis: ne buzgólkodjon túlzottan; ne akarjon „túlteljesíteni”…

Minek kellett „álságos kritikának” minősítenie azokat a véleményeket, amelyek szerint a magyar gazdaság nem növekedne uniós források nélkül?! Mire való ez az inszinuáció? Nem hiszem, hogy Kovács Árpádot letolta volna a Keresztapa, ha ezt kihagyja: szerintem önkéntes túlteljesítés volt ez, s mint ilyen, bizony különösen szégyenletes.

De ha mégis ezt kapta feladatul, akkor nem kellett volna ennyivel beérnie: elmondhatta volna, kinek a bérencei fogalmazzák meg azokat az álságos kritikákat…

Kovács Árpád egykor az ÁSZ elnöke is volt, s egy ideig úgy tűnt, követi elődje példáját. Persze, az a példa nem könnyen követhető, hiszen egészen kivételes volt, de azért valamelyest több erőfeszítés elvárható lett volna …

A kivételes példa, amelyről beszéltem, Hagelmayer Istváné, az ÁSZ első elnökéé.

Nem szólok itt most róla többet, nem akarom e témával emlékét besározni. Csak azért hivatkoztam rá, hogy szemléltessem: hová is jutott 1990 óta a magyar politika.

1990-ben és tovább, nagyjából a médiaháború (szélső)jobboldalról kezdeményezett kirobbantásáig, volt valami nagyon becsülendő értékközösség a hatalomban és ellenzékében.

Mintha lettek volna olyan demokratikus alapértékek, amelyeket nem vita nélkül, de általában tiszteletben tartottak. Így a hatalom ellenőrzésére hivatott pozíciókba olyan embereket neveztek ki – például az ÁSZ elnökének Hagelmayer Istvánt –, akiben a feleknek közös bizodalmuk volt.

De továbbmehetek: alkotmánybírósági elnöknek (Sólyom László), az Országgyűlés elnökének (emlékszünk még Szabad Györgyre?) stb. szintén olyanokat jelöltek, választottak meg, akiknek hozzáértésében és tisztességében senkinek sem volt oka kételkedni.

Ja: egy ideig a tényleges ellenőrzés ellehetetlenítését célzó kormányzati kamuintézmények sem voltak…

Hol vagyunk már ettől! Hihetetlen, mennyire lezüllött a magyar politika – és egyértelmű, hogy fejétől büdösödik a hal: a Fidesz züllesztett le mindent, jóvátehetetlennek látszó módon és sikerrel.

A Fideszé – már 1998-tól – az első olyan hatalom, amely kizárólag olyan emberekben bízott, akikben mások ép ésszel nem bízhattak. Ha valaki abba a gyanúba keveredett, hogy az ellenfél tisztességesnek tartja, bukott emberré vált…

Sőt: a fideszes állami karriernek kifejezetten jót tett, ha az ellenzék nem csupán bizalmatlan volt az illető iránt, hanem jó okkal meg is vetette. S ez így van ma is a közigazgatásban, az oktatásban, a kultúrában – mindenütt.

Neveket most nem sorolok, csak újra megemlítem: Hagelmayer István azért lehetett az ÁSZ elnöke, mert kikezdhetetlen tisztességű, szuverén és szakmailag kiváló ember volt. Akkoriban a hatalom ilyen embert, ilyen embereket keresett és talált is.

Hol vagyunk már ettől? Orbániában a tisztesség, az autonóm, belülről vezérelt személyiség kizárja az állami karriert. S ahol az állam úgy rátehénkedik a társadalomra, mint nálunk, szinte minden más karriert is.


1990-ben még az állami apparátuson belül voltak megkérdőjelezhetetlenül követésre méltó példák. Volt mérce.

Ma már semmi sincs.
[mnky_[mnky_ads id=”4674"]mnky_ad[mnky_ads id=”4668"]

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét