Kritikusss?

Nem, soha! Kell a kritika, mint a falat kenyér – akár jó, akár rossz. Ha nincs, akkor nincs jegyezve a mű. A kritika szentesíti, mi több, igazolja az alkotást, s az alkotót, hogy e világon van, volt a jelenben a múlt és a jövő számára. A  k r i t i k a  ma fontosabb a műnél.

Különösen a tévékritikák. Mert egy könyvet, egy színház- vagy mozielőadást, egy koncertet, operát vagy egy tárlatot utóbb még megnézhet az ember, s véleményt alkothat, amelyet oszthat, vagy ütköztethet a kritikussal, de ha véletlenül elmulasztott egy műsort megnézni a tévében – s ez gyakran megesik –, akkor számára kizárólag a kritikai visszhang lesz meghatározó. Ha a kritika rossz, dicsérheti a szerencséjét, hogy nem látta, ha jó, akkor bosszankodhat, hogy éppen erről maradt le.

A kritikus afféle hasznos parazita az alkotók nyakán,

nem afféle félőlény, mert a kritikus e honban a legbátrabb élőlénynek számít – minden kockázatvállalás nélkül. Jogosítványa van, hogy szabadon kritizálhasson, pocskondiázhasson, sárba rántson, rágalmazzon, gúnyoljon. Ez a dolga, munkaköri kötelessége, s még  fizetnek is érte neki.

No már most, bármilyen különös és a látszat ellenük szól, de ők is emberek és ők sem tévedhetetlenek. Ezt persze ők nem tudják magukról, ahogy az alkotók sem, akik úgyszintén nem tévedhetetlenek, s gyakran tévednek is. Ezeknek a szerencsétleneknek mennek neki teljes fegyverzetben. A kritikus egész személyiségét, sőt, nem egyszer privát indulatát is beleágyazza a kritikai műbe. Üsd-vágd nem apád, nem anyád alapon kaszabol. Ha kicsit is igényes, publicisztikai bravúrt óhajt végrehajtani, lévén újságíró is egyben, s kritikáját életműve részének szánja. Ez tiszteletreméltó.

Nem mindegy, hogyan!

Jó lenne, ha többségük valóban annak tekintené, s méltó alapossággal, gonddal firkálgatná, s nem hányná össze észrevételeit. De a nagy átlag időhiányban szenvedvén, csak futtában, rutinból odaken valamit. Lebecsülve ezzel saját tevékenységét is, nemcsak a művet. Tisztelet ama néhány kivételnek, aki szakmai elemzésre is képes a rövid tartalmi ismertetésen kívül, s aki észreveszi a rendezésben, vagy a színjátszásban rejlő finomságokat, még akkor is, ha az egész előadást, vagy filmet elhibázottnak tartja.

Privát véleményemnek adok hangot, amikor azt mondom, hogy a kritikának mindig pozitív szándékúnak kell lenni, még akkor is, amikor sárba ránt. Mert nem mindegy, hogyan! Az alkotók ugyanis nem bűnözök, nem fenyítést, szidalmazást, dádát, kioktatást és verést érdemelnek, még akkor sem, ha égbekiáltóan tévedtek. Nem taknyos kölykök, akiknek az orrukra kell koppintani, vagy nyilvánosan megszégyeníteni őket. Mellesleg a taknyos kölyökkel szemben is jobb, ha meggyőző érveket használunk vizes kötél és lejáratás helyett, amellyel csupán az önbizalmát és a személyiségét tépázzuk, s meglehet, igazságtalanul.

Jó lenne végre tudomásul venni, hogy az alkotó ember nem ellensége a hazának, sem az emberiségnek, sem a kultúrának. Ha tehetséges, akkor meg mint Isten kiválasztottját, kivételezett módon merjük szeretni és tisztelni, olykor a tenyerünkön hordozni, melengetni, legyőzvén gyarló, ostoba, kisszerű féltékenységünket és irigységünket.

Kritikába burkolt politikai hovatartozás

Tűnődöm azon, hogy a kritikus általában miért sértett és mérges? Miért lekezelő és nyegle, vagy miért szónokol írás helyett, mint egy ítész. Utálja, amit csinál? Rangon alulinak tartja a feladatot, s önmagához képest a művet? Nem szereti az alkotókat? Ab ovo elege van belőlük? Unja a művészeket és törekvéseiket? Éppen azokat, akiket manapság jobban tipornak, mint érdemelnék? A jelen bizonytalanságában kell megküzdeniük nekik is fennmaradásukért.

A kritikus természetesen mindezzel tisztában van, csak nem hajlandó, nem akarja tudomásul venni, mert akkor ez kötelezné. Kényelmesebb nem szembenézni ezzel. Szent meggyőződése, hogy neki kérlelhetetlenül őszintének kell lennie, s akkor mint egy lovagkori hős, elégedett magával, holott mérgező nyilával talált el egy védtelen szarvast, aki még csak el sem futott előle. Ennél is nagyobb ostobaságra vall, ha kritikájába burkolja politikai hovatartozását, leplezetlenül nyalva ide vagy oda. Kockáztatva ezzel nem a maga, hanem az alkotók bőrét a szókimondó, bátor élőlény. Csak azt ne higgye, hogy ettől majd mi félőlényekké válunk. Az a világ elmúlt. Mindebből számomra csak az derült ki, hogy a kritikusok legtöbbje – sokkal inkább, mint az alkotók – meg akar felelni valaminek, vagy valakiknek. Na, nem az alkotóknak.

Csak néhány szakavatott, bölcs írástudó kritikus képes a sorok közé csempészni a művészet iránti elkötelezettségét, elragadtatását, tiszteletét és szeretetét, s nem utolsó sorban alázatát még akkor is, amikor keményen ostoroz. E szakmának is vannak tehát kutyaütői. Itt lenne végre az ideje, hogy az alkotók is alapítsanak egy díjat, amellyel a kritikusokat minősíthetik, rangot adva ezzel e szakmának is. De sajnos – ismervén az alkotói honoráriumokat – kétlem, hogy lesz rá elkülöníthető pénzforrás, hiszen műveik létrehozásához is alig tudják ezernyi helyről összekunyerálni a pénzt. Erre a díjra még várni kell. Előbb legyenek művek, amelyekről érdemes kritikát írni. Ha másban nem, ebben talán osztják a véleményemet. Ha mégsem, akkor kisnyúl.

Esterházy már válaszolt

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük