Kukurikú!

A Fidesz-KDNP ciklusokon átívelő játszmája: aki nem velük, az ellenük. Aki velük: rokon, barát, kliens, tenyérből etetett vazallus, meg a vazallus vazallusának vazallusa, szolga…

Úgy tűnik: csak a pőre érdek, az ebül szerzett jószág elvesztésétől, meg a felelősségre vonástól való félelem, s az örökké nyeregben maradásba vetett vakhit tartja össze a NER hanyatló, mind embertelenebb, görcsölőbb, gyűlöletet árasztó rendszerét. És még egy ígéret: előttünk a múlt…

Kukurikú, jó reggelt! Új kakas követel teret! Hol is? Itt. Európában. Egy igazán különös helyen. A történelem szemétdombján…

Nagy-nagy változásokat ígér (azokkal fenyegetőzik?) a még koronázatlan fő. Legutóbb Tusványoson már az egész Kárpát-medence „újraépítéséről”, sőt, egy új Közép-Európa létrehozásáról vizionált. Mintha ettől a globalizáció visszariadna.

Felsejlik: talán a magyar szupremácián alapuló – és az örökös késésben lévő térségünkre oly jellemző nacionalizmusokat egyetlen közös, árvalányhajas, pántlikás, pörge magyar kalap alá gyűjtő – centrális erőterű birodalom állhat hagymázos látomásának a centrumában…

Az új kakas hangos kukorékolással jelentette be a „szép új” jövőt. Amit kínál, az az előjelek szerint roppant ismerős. Kísértetiesen emlékeztet – a felöklendezett múltra… Ám az állami jogfolytonosság így foghíjas lenne: az 1944 és 2018 közötti évek törölve, mintha közben semmi nem történt volna. Pedig ebben az időben született, tanult, dolgozott szinte mindenki, aki ma itt él.

Király vagy inkább kormányzó által dirigált új királyság készülhet itt, kukurikú!

Nagy-Magyarországos, Trianon előtti és miatti nosztalgiát idéző kukurikú emlékművekkel, meg mindenféle más műfajú, szimbolikus „nemzeti kultúrával” – már ha kultúra alatt azt érti, kukurikú, amit ő kultivál. Militáns közszellemmel kukurikú, folytonos, éber kukurikú harckészültséggel, jelmezes szertartásokkal, kukurikú vadászatokkal, szárazföldi, vízi és légi rongyrázással, kukurikú urizálással. A szekuláris – a trónt az oltártól különválasztó – állam helyett tán még a felvilágosodás előtt jellemző „keresztény” (nem az, persze, csak annak mondott) kukurikú állammal. És a felső tíz százalék, az urak itt tipikus – korlátlan, gátlástalan, korrupt, kukurikú – gazdagodásával, a többség, a kilenctized rovására. S nyilván mindenféle, ehhez a világhoz tartozó figurákkal; ájtatos cselszövőkkel, pofozásra kész hajdúkkal, kakastollasokkal, alázatos lakájokkal, besúgó házmesterekkel és megejtett cselédlányokkal. Meg drótostóttal, cigány vándorköszörűssel, zsidó handléval, vállvédős sváb jegessel, fekete kendős házaló tejesasszonnyal, tüdőbeteg kintornással…

Büszke, a jogaikat és az érdekeiket érvényesíteni, szövetkezni képes polgárok helyett, kukurikú, jobbágysorba visszasüllyedő alattvalókkal. Akiknek – tapasztalhatták már – pont olyan oktatás és pont olyan egészségügyi, szociális ellátás jár ebben a „korszerű”, rózsás jelenű, hamarost tündérországgá alakuló jóságos államban, mint „amennyit érnek”. Már az uraiknak. Pedig az előbbiek jottányival sem kevésbé jó magyarok, mint az utóbbiak… Sőt!

Az új kakas nem is látszik újnak

Hagyományos, tarka tollas, tarajas. A hangja felriasztja tán a még szendergőket is. Csőre, karmai erősek. Alkalmasak, hogy velük kikapirgálja a történelem szemétdombjáról mindazt, ami már ott landolt. A totális hatalom iránti olthatatlan vágyat. A mohó harácsolást. A korrupt protekcionizmust. A szűk urambátyám-csoport érdekeinek az egész közösség érdekei elé sorolását. A népet megosztva és egyeseket megzsarolva uralkodást. A saját felsőbbrendűsége hirdetését. A molyette, álszent, szemforgató, patetikus szólamokat. Az elzárkózást, idegengyűlöletet. A gőgös és folyamatos önigazolást, öntömjénezést. Az „erő” látványos fitogtatását, a kakaskodva, kidüllesztett mellel masírozást. A makacsul szajkózott, átlátszó hazugságok áradatát. A kimagozott, csakis dicsőségesnek ábrázolt múltba fordulást. És a világ többi emberének – mind idegenszerűek ám, és ide közülük csak az jöhet, aki fizet! – közös értékei, eszményei iránti mély megvetést.

Voltak már nagy hatalmú kakaskodók. Caligula, csak hogy a szenátust alázza, a lovát, Incitatust tette meg konzullá. Néró felgyújtatta Rómát, s a lángokban gyönyörködve az udvar „nagy tetszésére” szavalta közben a Trója kifosztásáról szóló eposzt. Voltak általuk legyőzöttek: vadállatok elé vetett és egymást gyilkolni kényszerített rabszolgák. Volt inkvizíció, eretneküldözés, olyan áldozatokkal, mint Giordano Bruno vagy Galilei. És voltak könyvégetések, vallási és etnikai indíttatású népirtások, fajelmélet és apartheid. Az előítéletek sora ma is végtelen; ezek naponta szülik a „mások” iránti gyűlöletet.

A szabad gondolatból építkező tudomány, a kultúra embereit nem kímélték soha a diktatúrák, a diktátorok. Az utóbbiak alkotás helyett mindig valami monumentálisat, maradandót próbáltak építtetni, ami majd rájuk emlékezteti az utókort. A legnagyobbra mégsem egy bevehetetlenül erős vár, nem is egy stadion, vagy egy vezér óriási szobra, hanem a diktatórikus hatalmak évszázadokon át emelt közös „építménye” sikeredett: téveszméikből és rémtetteikből áll a történelem hatalmas szemétdombja.

Kukurikú, ébresztő!

Közép-Európa, Kárpát-medence készülj! Jön az új kakas! És vele jön az egész – még félből sem álló, ám három harmadot érő – egyazászlós egyatábora. Lesz itt büszke, dicsőséges „nemzeti” kapirgálás! Kaparhat, aki velük tart. Kaparj kurta, neked is jut! Kukurikú…

S aki nem kapar velük? Az – tőlük tudjuk – mind ellenük…

Kapcsolódó:

Dezinformációs diktatúrában élünk

A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük