Voltunk az Auchanban, mert ott van állatbolt, amit nem szeretek, de abban kapni kiscicákra is használható bolhairtó sprayt, hiszen nekik még nem lehet ilyen cseppentőt tenni a nyakukra, mint a nagyoknak meg a kutyának, bár valójában azt is csak a kutya tűri, mert a kutya valamiért meg van győződve róla, hogy mi mindig jót akarunk neki, ha pedig mégsem, akkor is igazunk van – a kutya ideális szavazópolgár lenne bármiféle politikai rendszerben.


Persze, a spray úgy csinál, hogy psssz!,

amit a macskák már kismacskaként is felettébb utálnak, és a szendergő, boldog kis jószágból az első psssz! varázsütésre nyervogó, harapós bestiát csinál, pedig három psssz! kell egy ekkorka testre, a másodiknál a macska, nincs rá pontosabb szó, elrepül, mint egy meggymag, amit gyerekkorunkban az ujjaink közül lődöztünk, fittyet hány a gravitációnak, a harmadik psssz! már csak a levegőbe megy, ahogy rohanok a macska után kezemben a flakonnal, mint egy megvadult rohamrendőr a szánkózúzó tüntetők után a budapesti éjben, pssssz!, basszus, még a hangrobbanást is hallani vélem, ahogy a cica (cica?! törpe tyrannosaurus) áttöri a hangsebesség határát, szóval hiába üvöltök utána, úgyse éri utol a mondanivalóm.

No, nem is ez a lényeg, a spray megvásárlása után bementünk a hipermarketbe is, olyan feltétlenül szükséges dolgokat megvásárolni, amik nélkül tök jól meglettünk volna, meg sört.

Én imádom azt a pultot, amiben a mindjárt-lejár-a-szavatossága cuccok vannak féláron,

többnyire innen veszünk izgalmas, érett sajtokat, lazacot, pástétomokat, ilyesmit, mindig mást. Ötvenszázalékos urizálás, éppen az a szép benne, hogy újabb és újabb meglepetéseket okoz.
Ma japán gőzgombócokat vettünk féláron, pont olyanok, mint a kínaiak, csak ezek japánok, és Lengyelországban gyártják őket, ami azért meglepő, mert minden mást meg Kínában gyártanak, de rációt keresni a kapitalizmusban olyan, mintha macskát akarnánk cirkuszi kunsztokra kényszeríteni.

Nos, érdekes volt. Annyira nem vagyok a japán konyha híve (jobban szeretem azokat a gasztrokultúrákat, amelyek már használják a tüzet), de szeretem a kihívásokat. A csirkés gyoza pont olyan volt, mint a kínai tyadzö, és csak kicsit rosszabb, mint amit az Ildi szokott csinálni (ami nagyon jó, ez meg csak jó volt), de a zöldséges… na, a velem nagyjából egyidősek talán emlékeznek rá: Biba Blendi gyerekfogkrém (minden dobozban képregény, mindig ugyanaz: Biba Blendi, aki egy lidércesen hülyére rajzolt hód, legyőzi a fogbaci-alienek űrhajóját a nagy, egészséges lapátfogairól visszaverődő halálsugárral). Nos, tessék ezt a fogkrémet tésztabatyuban elképzelni. Fura. Megettem azért.

Szeretem az egzotikus dolgokat

Most ülök, nézem ahogy vakaródznak a kismacskák (a bolhairtó után a bolhák először felélénkülnek, afféle hattyúdal ez nekik, úgy nyüzsögnek a vég előtt, mint politikusok egy nemzetközi klímakonferencián), és várom, hogy kiderüljön: különös gasztronómiai kalandban volt-e részem, vagy romlott volt a gombóc tölteléke, netán valami tévedés áldozata lettem, és a lengyel gyozagyárban valóban illatosított szappant töltöttek a tésztabatyuba?

Akárhogy is, megettem. A döntés megvolt, a bazár bezárt, a kocka el van vetve, és kissé szorongva várom, hogy mi sül ki ebből az egészből. Lenyeltem a gombócot, reménykedem.
Ilyesmi érzés lehet most ukrajnai választónak lenni.

(Forrás: Konok Péter közösségi oldala)

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét