Lejárt

Mármint a határidő, amin belül a kormánynak el kellett/lehetett volna döntenie: maradjon-e itt a CEU vagy kénytelen szedni a sátorfáját. A Parlament előtt tüntetők már el is temették az oktatási szabadságot.

„János”, a törvényesség legfőbb őre tavaly áprilisban aláírta a pesti CEU-t ellehetetlenítő törvénymódosítást. Hiába kérlelték a hallgatók, a tanárok s a melléjük állók – ezrek –, hogy ne tegye. A gebinet már jó ideje mellébeszélve – „blöfföt” emlegetve – halogatta, hogy megkösse a CEU-val a szerződést, és az egyetem után maga is eleget tegyen az (egyébként általa megszabott) „törvényes” feltételeknek.

A legelismertebb itteni univerzitás engedélye év végéig szól. Az utolsó lehetséges időpont – a határidő, ameddig várhatott a végleges döntéssel, hogy költözzön-e máshová – lejárt. Elüldözték tehát a CEU-t Budapestről.

A tanszabadságért tüntetők – a már jól láthatóan reménytelenben bízva – vonultak bő egy hete a Kossuth Lajos térre és demonstráltak ott a gyászmenetes, koporsós temetésig a régi jelszóval:

„Szabad ország, szabad egyetem!”

Mindhiába. Nem volt sem észérv, sem érzelmi, ami fordíthatott volna az uralkodó akaratán. Élhetünk a gyanúperrel: eleve el volt döntve ez az ügy. Jó előre.

Nos, az ország – már a térképen ábrázolt – nem megy el. Nem úgy, mint sok fiatal. És itt marad a Közép-Európai Egyetem is. A szokványos, a magyar, azzal a tíz képzéssel, amit a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság elismer. Kilúgozva, CEU-mentesen, mert az a szabad szellemét, a négyszer-ötször annyi Amerikában és világszerte elismert képzését, a diplomáját és a hírnevét is viszi magával. Új, a „félázsiainál” európaibb székhelye közel lesz, Bécsben, oda települ majd át a pesti campus. Egy szabad ország szabad fővárosába. Ahol szívesen látnak egy szabad egyetemet.

Kísért a kép, az acsarkodó házőrző ebé, amint a területvédő ösztöntől vezérelve, vadul vicsorogva ugatja el a kerítéstől (az ő szabadsága határán belülről), a külvilágban, az utcán szabadon kószáló másik kutyát. Nem kell társ a házőrzőnek! Gyüttment, idegen migráncs kutya az ő birtokára nem teheti be a lábát. Harrrrrrr…

Szóval ország is, egyetem is marad éppen, ám a szabadság odébbáll. Nem lehetnek illúzióink: a CEU jelkép, és amit szimbolizál, annak itt hűlt helye marad. Nem csupán egy egyetem szabadságáról szól ez a történet, de a többi egyeteméről, az oktatáséról, a kutatáséról, sőt, talán már az egész országéról is… Ha a hatalom szemrebbenés nélkül megtehette ezt, akkor Orbanisztán ura és vazallusainak hada a határon, a kerítésen belül már bármikor, bárkivel szemben, bármit megengedhet magának. Amit csak akar.

Ha egy független egyetemet, s a létével képviselt tanszabadságot, kutatási szabadságot, szellemi szabadságot ily egyszerűen, szenvtelen cinizmussal el lehetett innen hessenteni, mint valami kellemetlenkedő legyet a cukorról, akkor – vélem – a világnak e zugában megint minden más kérdést megelőz Petőfié. Tudjátok, amit a forradalmár költő 1848-ban, március 13-án vetett papírra:

„Rabok legyünk vagy szabadok?”

És mivel most nem valamiféle idegen hatalom itt az erősebbik kutya, és nem az hágott meg egy szabad egyetemet és egy szabad(?) országot, hanem az önmeghatározása szerint épp egy szuverén „nemzeti” hatalom, valahogy így folytatódhat a kérdések sora:

Mit tegyenek a szabadsághoz s a hazához egyaránt ragaszkodó magyarok? Itt az idő, válasszanak? Válasszák az előbbit, s ha tehetik, menjenek el a „szabad világba”? Emigráljanak? Gyötörje őket a honvágy? Már megint (avagy még mindig) „tessék, el lehet menni”? Akár a fél országnak is? Vagy inkább tartsák magukat Vörösmarty szavaihoz, hogy „itt élned, halnod kell”? Pofát súlyba? Majd csak lesz egyszer valahogy? Maradjanak, akkor is, ha „a dudva, a muhar, a gaz lehúz, altat, befed”? Tűrjenek beletörődve tovább? Meddig még? Mindhalálig? Mindörökké? Ámen?

Kapcsolódó

CEU-történet: a bandita hatalom és az arányos ellenállás hiánya