A Nemzet Sója nem azonos a sokat emlegetett Föld Sójával, de szintén komoly dicséretet jelent. A Föld Sójának a Bibliában az igaz embereket nevezik: “Ti vagytok a Föld Sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni!” A Nemzet Sójánál az íz tökmindegy.

Igaz embernek sem kell az illetőknek mutatkozniuk, az csak gátol az üzleti karrierben

A lényeg, hogy élvezzék a nagyfőnök bizalmát, mert csak így juthatnak pénzes megbízásokhoz, és emelkedhetnek a nemzet leggazdagabbjai közé..Olykor a megbízások épp a sóhoz kapcsolódnak, pontosabban a sózáshoz. Kiábrándító, unalmas, mondhatni: sótlan dolog azon fanyalogni, hogy nem mindig a legjobb vagy a legolcsóbb nyer. Miért pont a sóval lenne így?

Be leszünk sózva, most már biztos. Na nem abban az értelemben, hogy nagyon izgulnánk, bepöccennénk, izegnénk-mozognánk – megszoktunk mi már szinte mindent, pár milliárdra arcizmunk se rándul. Különben is, a „be van sózva” szólás állítólag onnan származik, hogy régen a csőszök sóspuskával lőtték fenékbe azt, aki a közös munka termését megdézsmálta, ilyenre meg mostanában nincs példa.

Semmi metafora, mi a szó szoros értelmében leszünk besózva!

Legalábbis az útjaink. A Magyar Közút Rt. 32 ezer kilométer út téli beszórásához a só szállítására írt ki közbeszerzést. Több milliárdos üzlet, bizalmi feladat: a Nemzet Sózója kerestetett. Már évszázadokkal azelőtt sem eresztettek a só-üzlet közelébe akárkit. A sóbányászat királyi monopólium volt, már akkor is csak az uralkodó kegyeltjei vehettek részt benne, le is rótták szépen neki a só-jövedéket. Mégsem nevezték őket strómannak! Az ügyintézés a sóhivatalok dolga volt. A miniszterelnök már nagyon sokszor elmondta, hogy mi ragaszkodunk a hagyományainkhoz. Ez a só-fronton is így van. Most is a királyi kegy élvezői nyertek, a sóhivatal, mármint a pályázatot elbíráló állami vállalat erről gondoskodott.

Nem volt nehéz dolga: mint hasonló helyzetekben oly gyakran, előzetes megegyezésekkel, súgásokkal, baráti eltanácsolással vagy máshogy, de sikerült kitisztítani a terepet. Egyetlen ajánlattevő akadt, aki be is gyűrte maga alá alvállalkozóként az egyik olyan céget, amelyik eddig szolgáltatta a sót. Amiért adjunk hálát az istennek, mert így legalább valaki ért hozzá. A nyertes fővállalkozó, a Vakond Via nevet viselő kft tudniillik az asztali sótartó arrébb helyezésén túl eddig nemigen foglalkozott sószállítással. Csak most íratta bele tevékenységi körébe a „vegyes termékkörű nagykereskedelmet”, ami igen előrelátó lépés: a későbbi pályázatok igényei szerint a lépegető exkavátoroktól a műszempilla forgalmazásáig bármi belefér. A só is, ha már exkavátorra és műszempillára pillanatnyilag nem volt állami igény.

Ha alvállalkozókkal kell osztozni a bevételen,

akkor egy szavunk sem lehet, hogy ugyanezért a feladatért most majd több közpénzt kell fizetni. Így a két évre szóló megrendelés összege felszökött 12 milliárdra, a többletköltség összesen 1,3 milliárd, ennyi Vakondék plusz bevétele. Szinte szóra sem érdemes, de ha mégis magyarázatot keresünk, akkor ugye két eset van. Vagy létezik egyfajta speciális infláció, ami az országban általában ugyan nincs, de már eddig is célzottan vonatkozott mindig csak arra, amit a közértben vásároltam. Olyannyira pontosan céloztak, hogy még a kedvenc gyümölcsjoghurtomat és korpás kekszemet, sőt az unokák egyik alapvető élelmiszerét képező gumicukrot is eltalálták 20-30 százalékos áremeléssel. Most kiderült, hogy a gyümölcsjoghurton, korpás kekszen és gumicukron kívül még egyedül a só az, ami a nem vagy alig létező infláció ellenére is megdrágult. Ilyen pechesek vagyunk mi, a Magyar Közút meg én.

Elképzelhető azért másféle ok is. Az a plusz 1,3 milliárd a tradíciók jegyében mehet éppen a regáléra, a királyi körök zsebébe, vagy az ú.n. „alkotmányos költségekre”. Nincs az ingyen, hogy az ember egyedül maradjon egy közbeszerzésen.

Mostanra Önök, amilyen rosszindulatúak, valószínűleg kórusban kiabálják a vélt megfejtést:

Mészáros Lőrinc pályázott. De félre az előítéletekkel: nem! Na jó, csak majdnem. A Vakond-cég legfeljebb Mészáros-közelinek mondható. Tulajdonosai Mészáros régi partnerei, így állandó üzlettársa: Szíjj László. Vele osztozott az einstandolt Simicska-birodalmon is: Mészárosé lett a média, Szíjjé a hírhedett Közgép.

Ha valaki összefonódásra gyanakszik, súlyosan téved

A szállítandó só szakszerű neve: „összetapadás-gátló anyaggal bekevert ömlesztett útszóró”. Na ugye. Direkt kevertek bele összetapadás-gátlót, akkor hogy lehetne egymásba fonódó céghálót feltételezni?! Ehhez már tényleg ördögi rosszindulat kellene, még szerencse, hogy a sónak a hiedelmek szerint ördögűző hatása is van. Épp csak a vállunk fölött hátra kell dobni egy marékkal. Ha tehát bármi rossz gondolat szállja meg Önöket a só-biznisszel kapcsolatban, télvíz idején elég felmarkolniuk az útról egy marékkal ebből az ömlesztett útszóró-izéből (csak nem lopják ki belőle a sót!), elhajítják, és annyi. Jobb, mint az európai ügyészséghez szaladgálni. Mondjuk, ha nincs tél vagy Önök történetesen reumásak (én pl. egyáltalán nem vagyok hajlandó a vállam fölött hátra nyúlkálni), akkor más módszert kell kitalálniuk a korrupciós sejtelmek elhárítására, de ezt már oldják meg egyedül.

Engem személy szerint roppantul megnyugtat, hogy a sózás becsületes, nemzeti keresztény kezekben van

Ezért azt is lelkesen üdvözlöm, hogy nemcsak a só, hanem a sószóró gépek is a Mészáros-féle körből kerülnek ki. Persze a gépekre is volt közbeszerzés a Magyar Közútnál, azt 2017-ben véletlenül Mészáros Lőrinc öccsének cége nyerte.

„A Mészáros-féle sószórókban/ Sokkal sűrűbb a só,/ Mint más hasonló terményekben,/ Hidd el, ó nyájas olvasó!”

– mondhatnám Karinthy után szabadon. Szabadon, merthogy szabadság is van. Amíg be nem hintik a helyét sóval.

A cikk eredetileg a napszava.hu-n jelent meg. A szerző külön a Városi Kurírnak írt bevezetőjével és engedélyével közöljük.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét