Lendvai Ildikó: Az ellenzék vagy életre-halálra küzd, vagy meghal, méghozzá csúnyán

Az ellenzék szokatlan dologra szánta rá magát. Szokatlanra, de a történelemben nem példa nélkülire. A Parlament lépcsőjén felesküdtek a közös ellenállásra: „Az ellenállás céljához és a magyar emberek ötpontos követeléséhez hű leszek”. Jeges szél fújt, a tér üres volt. De lehetett volna akár tele is: az eskü kifelé szólt. Nem a házelnöknek, nem a jegyzőnek, nem muszájból. Felül is írták vele azt a korábbit, amelyet mandátumukat átvéve az Alaptörvényre kellett letenniük.

Ez az ő labdaházi esküjük.

Akkor is, ha ez persze nem forradalom, és Orbán nem XVI. Lajos. De 1789-ben a rendi gyűlés „ellenzéke”: a harmadik rend képviselői szintén felrúgták a régi kereteket, és az alkotmányosság, mai szóval a jogállam megteremtésére esküdtek fel – nem a hivatalos helyszínen, hanem egy fedett labdapályán, a Labdaházban. Náluk is egy trükkös kétharmad verte ki a biztosítékot.

A király olyan szabályt diktált, amely szerint egy rend véleménye a létszámtól függetlenül egy szavazatot ér, így a nemesi és egyházi rend mindig többséget produkálhatott volna a polgárok és parasztok harmadik rendjével szemben. De ebben a többségben sem bízott, és a termet bezáratván a tanácskozást ellehetetlenítette. Akár nálunk az ellenzék megszólalását korlátozó ülésvezetők, vagy legutóbb Kövér, aki a képviselők vendégeit is kitiltotta.

Vesztére.

Így maga szorította ki a szabadba a parlamenti ellenzéket, ha az a momentumosokkal együtt akart megszólalni.

Ugyanígy kerestek másik helyszínt maguknak a harmadik rend feldühített küldöttei, és tették le ott a legendás labdaházi esküt a közös fellépésről:

„soha el nem válnak egymástól, és mindenütt összegyűlnek, …mindaddig, amíg a királyság alkotmányát meg nem alkotják”.

(Mellesleg ők is pl. sajtószabadságot, egyenlő és igazságos jogszolgáltatást követeltek.)

Van az úgy, hogy a hatalom túlfeszíti a húrt, és kritikusainak nem hagy más utat, mint az egész rendszerrel szembeni ellenállást. Ilyenkor jönnek a hagyományos lojalitást felmondó eskük – a Labdaházban vagy a lépcsőn. Ilyenkor lesz a megkopott ellenzéki rutinból egyszer csak valódi ellenállás.

Újabb ciklusában a kormány felhagyott a pávatánccal,

és félredobta a centrális erőtér stratégiáját. A Sargentini-jelentés óta nem látta értelmét Európa előtt pipiskedni, itthon pedig a harmadik kétharmad után feleslegesnek ítélte az ellenzékkel való bábozást. Az egymást kioltó jobb- és baloldali ellenzékkel való taktikázás, a szélsőségessé vált Fideszt a középre hazudó „centrális erőtér” megtette kötelességét, a „centrális erőtér” mehet.

Már nem a közép kell: minden kell.

Rátenyerelnek a teljes politikai térképre. Korábban még érdekük is volt, hogy takaréklángon életben tartsák a Jobbikot és a túloldalon vagy az MSZP-t, vagy az LMP-t (amelyikkel éppen könnyebben tudtak bánni), de ez az érdek megszűnt. Nem kellenek. A képzelt vagy valódi árulók, kollaboránsok keresése okafogyott: árulók sem kellenek. Nem a kollaborálás, nem a manipulálás, nem a felvásárlás, hanem a politikai likvidálás a program. Nemcsak a pártoké: a kritikus magatartás fészkeié is. Médiaholding, civil törvény, a CEU, az MTA és a független bíróságok elleni támadás, kultúrharc – immár kész a leltár. És a leltárban minden a Fidesz nevén van, az ő tulajdona. Közben gátlástalanul lehet tovább gazdagodni, újabb földtörvénnyel, rabszolgatörvénnyel.

Az ellenzék vagy életre-halálra küzd, vagy meghal, méghozzá csúnyán.

Beleszorultak, belenőttek, belebátorodtak a küzdelembe. Egyesek szövetségre léptek, másokkal legalább a pillanatnyi akcióegységig jutottak. (Az is jelképes volt, hogy a hosszabb távra szóló közös esküt mely pártok mondták ki együtt hangosan, és melyek – a Jobbik és az LMP -, akik csak kiálltak velük együtt a lépcsőre tájékoztatót tartani. Meglátjuk, utóbbiak merre lépnek, mivé válnak a jövőben.)

De a labdaházi esküből akkor lett rendszerváltó megmozdulás, amikor megindultak a tömegek Párizs utcán a Bastille felé. Náluk csak pár nap kellett hozzá. Nálunk nem megy ilyen könnyen. Nem tudjuk, mekkora a nekibuzdulás, eléri-e a falvakat, kisvárosokat, az egyes üzemeket. Nem tudjuk, mire elég a civil mozgalmak, különösen a szakszervezetek ereje, mennyire osztotta meg őket a kormány a bértárgyalásokon. Nem tudjuk, igaz-e, hogy „mégis mozog a föld”. De már megrezdült.

A fogadalmat tevők már ott állnak kint, a lépcsőn. Fenyegető, fagyos szelek fújnak körülöttük. Várják, hogy megteljen a tér. Hogy legyen, akikkel együtt léphetik meg a következő lépcsőfokot.