Lendvai Ildikó: Lám a cápa…

Aztán itt a földforgalmi törvény módosítása.

Mennyi melldöngetés volt, hogy az új földesúri osztály kinevezésének, a kisbérlők kisemmizésének, a messziről bűzlő földügyleteknek azért muszáj meglenniük, nehogy idegen kézbe kerüljön a nagybetűs Magyar Anyaföld, melyen annyiszor atyáink vére folyt. Ennek jegyében a szimpla lopás magasztos hazafias kötelességgé dagadt. Aki magyar, velünk lop. Már ha őt is hagyják. De a nemzetiszínű szövegek kifakultak, szétmállottak. Mára simán csak arról van szó, hogy a jövőben kizárólag a fideszes vezetésű Agrárkamara – elnöke kormánypárti képviselő, véletlenül a törvényjavaslat egyik aláírója – dönti el, ki vehet és ki nem vehet, vagy akár cserélhet földet.

Jogorvoslat nincsen:

eddig az önkormányzatokhoz, majd a bírósághoz lehetett fordulni, de most a Fidesz, akarom mondani az Agrárkamara döntése ellen szinte nincs apelláta. Az önkormányzatok beleszólási jogát megvonják, de a bíróság sem ítélhet, legfeljebb visszaküldheti az ügyet új eljárást kérve a mindenható Kamarához. Innentől a faluban nemcsak a közmunka és a segély elosztásán, nemcsak a lelkeken uralkodnak a NER emberei. A lényeget tekintve övék a föld is, amelyen jársz, ők rendelkeznek felette. Váncsa István írja: a rendszer

„nem arról szól, mint sokan hiszik, hogy mindenről a király dönt, hanem arról, hogy minden az övé.”

A rabszolgatörvénnyel jut el legpikánsabb pillanataiig a politikai sztriptíz, a leplek, fátylak, szólamok, a feleslegessé vált dekoráció levetkezése. Bicska Maxi már igazi cápa, nem rejtegeti fegyvereit, ha mosolyogni támad kedve, már csak azért teszi, hogy bárki lássa fogsorát. Hol van már a „keményen dolgozó kisember” megbecsülése, vagy a harcias multiellenesség? És mi történik a sokszínű sajtóval, vagy a tulajdon úgynevezett „szentségével”?

Ott a válasz a Cápadalban:

„Szent erényét megtaposták,/ Tán mert Maxi arra járt.”

És nincs még vége. Lám, a cápa szája tátva.