Leszakadt a rezsimről a nemz.-ker. máz, alatta csak seb van — Lapzsemle

A kilenc kisesszét szemlézem heti lapzsemlémben. Az ünnepi időszak ajándéka volt a „Vigasztalások — Karácsonyi esszék” rovat a HVG 2020-at záró 51-52. számában. A hetilap kilenc gondolkodót kért fel arra, hogy a magunk mögött hagyott különc esztendőről és a világjárvány utáni időkről írjanak. Egy végrendelettől kezdve a poszt-Covid generáció görbe tükrében felvillanó mókás jelenetekig megannyi olvasata lehet 2020-nak.

Rendbe tesz vagy elpusztít a szuperorganizmus?

„Ha a telefonját vagy egyéb netes eszközét bámuló embert látok, egyre többször jut eszembe: minden gép másik végén egy másik ember van. Igen, és ezek az emberek a szemünk láttára szerveződnek egyetlen, végtelen szuperorganizmussá. Ez ma már nem is annyira kérdés, mint inkább egy kialakulóban lévő adaptív válasz a hozzáférhető technológiára. E-mailekben, a kommentek végtelen threadjeiben, a hírfolyamon, mindenféle virtuális közegben ömlik össze a tudat. Már csak a testek vannak külön, és lassan már csak online pornóban találkoznak. A világon nem digitális alapú elidegenedés zajlik, hanem digitális alapú egyesülés. A Covid-19 katalizálta a technoszférába szerveződést, csakis így készülhetett el alig egy év alatt a vakcina. A világot leállító vírus nemsokára visszaszorul, az óriáskerék újraindul. Hova megy, mihez kezd ez az újdonsült emberiség, a szuperorganizmussá szerveződött tudat? Rendbe teszi a Földet? Felemészti magát? Esetleg kolonizálni kezdi a világűrt?
Nyugodjanak békében az elhunytak, részvétem a hozzátartozóknak — 2020 sokat vitt. Viszont adott is: a világ most újra a tudományra figyel, a szakértelem talán kap egy új esélyt, a populizmus falain megjelentek az első, egyelőre csak nagyítóval látható repedések. Mintha egyre többen értenék: a történelem legfontosabb pillanata éppen az, amiben élünk: a jelenünk.”
(Fliegauf Bence rendező, forgatókönyvíró: A Siratófal üres)

Páratlan arrogancia, aztán fejetlenség

„2020 volt az az év, amikor sokat tanultunk. Egy olyan agykutató labort vezetek, ahol az egyik legfontosabb feladat a tanulás agyi mechanizmusainak vizsgálata. Látva, mennyi mindent meg lehet tanítani egy apró kísérleti egérnek, mi megingathatatlanul hiszünk a tanulás erejében.

A magyar tudományt sajnos nem csak a járvány sújtotta. Annak következtében, hogy a kormány párját ritkító arroganciával átrántotta az ország kutatóintézet-hálózatát a Magyar Tudomános Akadémiától az újonnan alapított Eötvös Loránd Kutatási Hálózat alá, most közvtlnebb költségvetési kontroll valósul meg. Ezt egyelőre leginkább a fejetlenség és kiszámíthatatlanság jellemzi.
..
Sajnos ezek a folyamatok nem maradtak következmények nélkül. Úgy becsülöm, az ország a legképzettebb, legversenyképesebb kutatóinak nagyjából 10 százalékát veszíthette el egy-két év alatt. Talán még nagyobb károkat szenvedett az eddig is mélyrepülést bemutató utánpótlásképzés. Természetesen 10 százalék veszteségtől nem omlik össze a rendszer. De a tudományban nagyon erős a verseny — vajon hogyan teljesítene a magyar vízilabda-válogatott, ha „csak” 10 százalékot veszítene a legjobb sportolók közül?”
(Hangya Balázs agykutató, a tanulás és a memória szakértője: Emberekkel kell találkoznunk)

A nyugati ember szorongásos rémálmai

„’Mire várunk, tolongva mind a fórumon? Hogy végre ma a barbárok betörjenek.’ Konsztantinosz Kavafisz 1918-ban egy éppen összeomló világrend friss tapasztalatával írta meg a katasztrofizmus gyönyörű himnuszát.

Közvélemény-kutatások szerint is igaz, hogy hiába alakulnak jobban a dolgok a világban, az emberiség— legalábbis a nyugati ember — egyre rosszabbul érzi magát. Különösen, ha értelmiségi. Állunk, mint Kavafisz versében a vörös tógával, gyűrűkkel felékesített rómaiak, és epekedve várjuk, hogy valaki felégesse a civilizációnkat.

A szorongás kultúrája pár év alatt maga alá gyűrt minden egyéb világnézetet. Én magam is szorongok: a bevándorlásellenességre építő nacionalistáktól éppúgy, mint a militáns baloldali mozgalmaktól, és általában mindenkitől, aki a morális felsőbbrendűséég nevében a liberális szabadságjogok lerombolásával kívánja megmenteni a világot a pusztulástól.
A koronavírust úgszólván nekünk találták fel.

A járvány a leginkább riasztó globális trendeket is felgyorsította: miközben Európát és Amerikát történelmi méretű re cesszió fenyegeti, Kína gazdasági növekedéssel zárja az évet. Mire túl leszünk a járványon, könnyen arra ébredhetünk, hogy egy hatalmas technológiai diktatúra diktálja a tempót a világnak. A várható gazdasági válság enélkül is a politikai gonosztevőknek és futóbolondoknak kedvez. Falépítő idegengyűlölők, történelemtagadó szobordöntők, lelkes szabadságkorlátozók készülődnek mindenütt. Az emberiség legsikeresebb évtizede végül a nyugati ember szorongásos rémálmaival érhet véget.”
(Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész: Barbárokra várva)

Drasztikus üzenetet kaptunk

„Az idén a koronavírus nemcsak az emberi szervezetek jelentős részét ‘hackelte meg’, hanem életmódunkat, gazdasági tevékenységünket hackelte meg, hanem életmódunkat, gazdasági tevékenységünket is átalakította.
A betegségen, idő előtti halálozáson túlmenően arra kényszerített minket, hogy csökkentsük mobilitásunkat. Kevesebbet vásároljunk boltban, áruházban, akár hetekig, hónapokig ne járjunk étterembe, kávézóba, sport- vagy kulturális rendezvényekre. Találkozásaink nagy részét, legyenek azok szakmai és üzleti programok vagy csak baráti összejövetelek, helyezzük át a virtuális térbe.
Vagyis, furcsa evolúciós kódként, azt próbálta a tudomásunkra hozni, hogy mindezekből túl sokat csinálunk, fogyasztunk, élvezünk, és nem veszünk tudomást életvitelünk rövid idő alatti drasztikus átalakulásának környezetkárosító következményeiről, amelyek különösebben apokaliptikus vízió nélkül is az emberiség eltűnését hozhatják a nem túl távoli jövőben, amennyiben nem teszünk ellene valamit.”
(Jaksity György, a Concorde Értékpapír Zrt. alapítója, igazgatósági elnöke: A vírus mint teremtő rombolás?)

Végrendelet a vírus árnyékában

„Mindig örültem, ha sírni tudtam, megkönnyebbült és megtisztult a szívem. Megtapasztaltam, hogy könnyeimre csedesen válasz jött. Vágyva vágytam az Úrra. Ő elém jött, és lehajolt hozzám. Nem a külsőt nézte, mint az emberek, hanem szívem vágyát, és megtanított arra, hogy elfogadjam önmagamat. Olvassuk a Nyolc boldogságot, de szívünkkel nem, illetve nem mindig értjük. Pedig a második, kiváltságos boldogság így hangzik: Boldogok, akik sírnak, mert őket megvigasztalják.
Amikor tavasszal elkezdődött a pandémia első hulláma, mérlegre tettem az életemet. Inflációs gyerek lévén (1946-ban születtem) egész életemben immungyenge voltam, gyerek- és felnőttkoromat számos tüdőgyulladás és felső légúti betegség kísérte. Illúzióim nem voltak, most sincsenek. Újra, immár többedszer elkészítettem a végrendeletemet, és megmutattam utódomnak, Cirill főapát úrnak, hol találja a fiókomban. Rövid írás, a lényegre figyeltem:
‘Isten kezében van életem. Ha a vírusjárván idején halok meg, kérem, nagyon egyszerűen temessetek, illetve temess el, a nyilvánosság kizárásával. Testemet hamvasztassátok el, hogy semmi gondot nektek ne okozzon. Mindenért hálás vagyok, és mindent köszönök Istennek és nektek. Asztrik emeritus főapát’ ”
(Várszegi Asztrik bencés szerzetes: A végrendelet)

Utolsó helyen

„Pszichológiai tény, hogy a bizonytalan helyzetekre az emberek — alkattól függően — agresszióval, illetve megalkuvással reagálnak. Az meg történelmi tapasztalat, hogy egy harsány, agresszív kisebbség képes uralkodni a megúszásban reménykedő, csendes többség fölött. Nagy a felelőssége minden politikai irányzatnak, hogy ilyen helyzetben rövid távú politikai érdekből a szélsőség kegyeit keresi, vagy a — hosszú távon amúgy politikailag is kifizetődőbb — kiegyensúlyozott középre támaszkodik.
Hazánk méretéhez mérhető, eltérő múltú, politikai berendezkedésű és kultúrájú országok bizonyítják — Szingapúrtól Hongkongon, Svédországon, Dánián és Hollandián át Finnországig — , hogy a hosszú távú versenyképesség kulcsa a stabil politikai és jogi intézményrendszer, a korrupciómentes piaci versenyre épülő gazdaság, és ha a kormányok minél többet ruháznak be az egészségügybe, az oktatásba, a tudományba, az innovációba és a kultúrába. Jó, ne hasonlítsuk magunkat az élmezőnyhöz. Nos, Magyarország még a V4 országok között is az utolsó helyen szerepel a rangsorban.”
(Kepes András író, egyetemi tanár: Számmisztika)

Orbán már minket sem tud szétkergetni

„Pár éve olvastam — nyugtatásul, békítőleg írta valaki — , hogy a rendszer ugyan rémes, de dzsesszklubok, kő- és szobaszínházak, kultúrkocsmák, jó könyvesboltok, zenedék, folyóiratok, PIM — mégiscsak Európában vagyunk, ugye, nem pedig Észak-Korea felsőn — , reendszerfüggetlenül, zavartalanul működnek, és ez legalább így marad. Ez akkor hihetően hangzott, ám tévedésnek bizonyult.
A királynak akár csak borsószemnyi autonómia nyomja a hátát, hónalját, bögyét; már nem alhatik, „Szolgái szét száguldanak, Ország-szerin, tova”. A gyulai Kossuth Kör vezetőjéért, mert írt egy ártatlan FB-posztot, öt rendőr ment két autóval, merthogy talán rémhírt terjeszt.
De a hekusok üres kezükben viszik az Index és a Színmű hűlt helyét. Az áldozatnak kiszemeltek már dörzsöltek, tudják, kikkel állnak szemben, ismerik éss kivédik a hatóságiak cseleit, olykor elővágnak. Győznek. Az év tézismondatát(…) Hajdu Szabolcs a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyében mondta el: „Orbán Viktornak vége. Már minket sem tud szétkergetni.”
A persona a régi latinban maszkot jelentett. Láthattuk, hogy a Karsai Györgynek Én Nem Fogom Soha Tudni Elmagyarázni a Nemzetet és a Kereszténységet Kuratórium által képviselt rendszerről a nemzeti-keresztény máz nem is mállik, hanem úgy szakad le, mint a szamurájról a maszk az Onibaba című kultuszfilmben (Sindo Kaneto), amelyen nemzedékek nőttek fel. A nemzetről és kereszténységről papolók e szavukat azonnal feledve, szégyenérzet nélkül, a képmutatásra sem ügyelve, az autonómiához ragaszkodók számára csak nagy büntetést, az autonómiát feladóknak pedig kizárólag nagy pénzt ígértek. A lehullt maszk alatt pedig már nem arc van, csak seb.”
(Majtényi László jogtudós, egyetemi tanár, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet elnöke: A szamuráj éve

Visszalép-e onnan, ahol semmi keresnivalója?

„Nagy kérdés, hogy a válság idején részben elkerülhetetlenül megindult állami-kormányzati terjeszkedés, az élet legkülönfélébb területeinek erősödő állami szabályozása tartós irányzat marad-e. Vélhetőleg sok múlik az adott társadalom kulturális szintjén és civil társadalmának életerején. Nem lenne meglepő, ha Svédországban és Svájcban a kormányzat magától visszalépne onnan, ahol békeidőben semmi keresnivalója, míg Kínában, Oroszországban vagy Iránban, de nálunk is kimondottan kapóra jön az, hogy a vírus elleni „háborúban” jó érzésű ember nem ellenezhet kényszerintézkedéseket. És hogy a háborúnak mikor van vége — nos, azt a főparancsnokság dönti el. A hadiállapot pedig nem szükségképp adja át a helyét a korábbi normalitásnak. Hiszen a közgazdászok máris „új normalitásként” tárgyalják az állami aktivizmus és az állami tulajdonlás tartós fennmaradását a korábban a demokráciára és a piacghazdaság elveire fölesküdött országok sorában.”
(Csaba László közgazdász, a CEU és a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi tanára: Minden másképp lesz?

Jön a poszt-Covid generáció

„A fiatalok mindent másképp csinálnak majd, és lenéznek minket, telefonon pötyögő, facebookozó, régimódi öregeket. Sikk lesz telefon nélkül járni, ciki lesz az egész social media, egy mai fiatal beszélget, barátkozik, megöleli a másikat, és eljár hazulról. Menekülni fognak a gyerekek a gépekbe betelepedett sütiktől, őket ne kontrollálja senki, ne küldözgessen nekik hirdetéseket semmiféle algoritmus. Eljárnak majd együtt kirándulni, ceruzával, tollal írnak és rajzolnak papírra, hangszert tanulnak. Lebegni fognak a boldog szerelmi mámorban, lesz új flower power, hatvanas évek.
Szabadság lesz, új szabadság, az új aszkéták boldog korszaka, akiknek a bitcoin már történelem és érdektelen, hiszen ők csak egymást, az embereket szeretik, mezítláb járnak, és rengeteg idejük lesz, mert nem kütyüznek.
Fiatal lesz az új koncertközönség, akik szeretnek összebújva ülni, nem baj, ha a vállaik néha megérintik egymást, legalább érzik, hogy közösségben vannak. A nagymama otthon marad, mert fél a vírustól, mintha még ma is 2020 lenne. De egy koncert is más ma, mint régen volt. A Covid előtt állítólag fura szabályok voltak: nem lehetett tapsolni tételek között, viszont mindenki úgy köhögött, mintha már kétoldali tüdőbaja lenne. A víruskorszak előtt állítólag frakkba öltözött a zenekar, és a karmester csak az egyyik hegfedűssel fogott kezet, ki tudja, miért. Most sokkal több a meglepetés, a karmester beszélget a közönséggel, lehet nevetni, tornacipőben jönni.
Drága barátaim, mindjárt vége a Covidnak, jönnek a húszas évek. Készüljetek.”
(Fischer Iván karmester, a Budapesti Fesztiválzenekar igazgatója: A húszas évek)

(Az írások szerkesztett változatai a HVG karácsonyi dupla számában jelentek meg, teljes terjedelmükben a HVG360 oldalain olvashatók el.)

lapzsemle

A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük