Macinaciban a teljhatalom ellen

Irgalmatlan sok kórházi ágy, hadigazdaság, kilapított görbe, a 2022-ig tartó teljhatalom réme. Meg a divatba jött mackónadrág, mint közösségépítő ruhadarab. Rab László szürreál összefoglalója a 16. hétről.

Nincs bocsánat

Nagyon fontos kérdésekről szeretnék szólni, ne mismásoljunk, mert a nemzet 34 és fél fokos jegesmedvéjének szavajárásával élve: nincs időm erre. (Apropó medve: most, hogy a Dobozgyártó Kombinátot is államosították, és élére nyomban fideszes főnököket állítottak, eszembe jut, hogy vajon a MACIVA esetleg-e nem-e nemzetgazdaságilag pótolhatatlan vállalat, amelyet nyomban át kellene adni valami családtagnak/bukott polgármesternek/államtitkárnak. Javasolnám, mert ezt kívánja kedvenc Maxielnökétől a magyar nép. – MACIVA = Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat)

Napok óta megy a vita arról, hogy mi lehet az oka a 35 ezer kórházi ágy kiürítésének. És most tekintsünk el attól a csacska feltételezéstől, hogy a magyar kormány, élén a maxijával ne tudna számolni, esetleg túlméretezte volna a bajt. Sok mindent el lehet mondani Orbán rendszeréről, csak azt nem, hogy ne tudnának számolni. Másról se szól az életük, ezeknek álmukban is kattog a pénztárgép a fejükben. Nagyon is jól kiszámolta valaki (és itt csak egyvalaki jöhet számításba), hogy miért pont annyi ágyat kell felszabadítani. Azért annyit, gondolom én, hogy ha majd egyszer újra berobbantják a gazdaságot, éspedig azért, hogy a népfelség ne méltóztassék éhen halni, hát akkor a kiszélesedő járvány esetén meglegyen mindenkinek a lehetősége arra, hogy válasszon magának egy kényelmes ágyat a kórházak valamelyikében. Ahhoz, hogy a kockázatok ellenére sokan felvegyék a munkát, a kor sajátos katonai kórházainak kell a háborúban a hátországot biztosítani. Kevés példát tudunk egyelőre mondani, de hát az autógyárak tervezik vagy már meg is kezdték a termelés újraindítását. A magyar labdarúgó bajnokság újraindítása például zökkenőmentes lenne, nem kellene ugyanis bíbelődni a közönséggel, a zárt kapus mérkőzések Felcsúton legfeljebb 50-60 szurkoló távolmaradásával járnának (ennyien voltak a Kisvárda elleni meccsen ősszel), ott tehát a leghamarabb vállalni lehetne a kockázatokat. A termelő vállalatok felélesztése, amelyek például élelmiszert állítanak elő, ennél valamivel macerásabb, de muszáj lesz meglépni. Amikor újraindítást említünk, csakis a termelő vállalatokról beszélünk, meg azokról a vállalkozásokról, amelyek teljes leállása végzetes összeomláshoz vezetne. Itt most nem a könyvtárakról meg a színházakról van szó, azokkal most jó ideig szíves engedelmünkkel nem tud foglalkozni a nemzetmegmentés.

Átnyergelt

Ez az egyik. A másik a túlbiztosítás. Változott a miserend, a Maxi leszállt a migráncshajóról, látjuk, átnyergelt koronavírus-üzemmódba, erre állította át a hazugságokat összeszerelő médiáját, elkezdődött például az önkormányzatok végső kifosztása. Egy olyan pillanatban, amikor a kerületek kínai kapcsolataikat mozgósítva a lakosok számára maszkokat és a helyi orvosok számára védőfelszerelést szereztek be, mert a késlekedő államtól nem várhattak segítséget. Ha még ráadásul a kisváros vagy a bűnös budapesti kerület ellenzéki vezetés alatt is áll, hát akkor ne is nagyon reménykedjen abban, hogy a főkarmelita elnéző tudna lenni velük szemben. Az lesz, amit a budapestiek akarnak, mondta még minielnökként, de aztán a 133 bátor önmegsemmisítő kamikáze jóvoltából mégiscsak nekiment politikai ellenfeleinek. Ez a nekimenetel most állandósulni látszik, a momentumos polgármestert választó Gödöt például különleges gazdasági övezetté nyilvánították, a Samsung most már a fideszes megyei közgyűlésnek fizeti az iparűzési adót: erre megy ki a játék. És kiteljesedik az a veszély, hogy visszaél a teljhatalommal. De hát nem azért csinálta, hogy visszaéljen vele?

Nem folytatom, mert nem szeretnék senkit kínozni a részletekkel

Járvány ide, járvány oda, a cél az önkormányzati választáson feléledt utolsó demokratikus szikra sietős elfojtása. S mindez a karanténba zárt, biztonságra vágyó, de a hamis tájékoztatással folyamatosan elbizonytalanított nép szeme láttára történik. Orbánt itt már választáson senki meg nem dönti. A járvány elhúzódik (a szent cél az, hogy elhúzódjon, különben a kizsigerelt egészségügy összeroppanna, Cecília is megmondta, nem akarunk Olaszországot), de az a helyzet, hogy a későn ébredő, és kezdetben az iskolabezárás napján még eléggé idegesen kapkodó Maxinak is az a célja, hogy sokáig elhúzódjon. Hogy ki lehessen lapítani a görbét. Csakhogy itt a görbe kilapítása örvén az ország kilapítása kezdődött el, ez pedig addig fog tartani, ameddig a teljhatalom érvényben lesz: 2022-ig. A Korona Hadműveletnek az önkormányzatok lesznek az első áldozatai. Ők ugyanis azok, akik a nyomorral és a betegséggel elsőként találkoznak. Azt tervezték, hogy majd járdát építenek és parkosítanak. Ehhez képest arra se lesz pénzük (mert elveszik tőlük), hogy saját bajba jutott polgáraikat ellássák. – Beteg vagy? Megöregedtél, vagy elkaptad a vírust? – kérdi majd az állam. – Csak én tudlak kisegíteni és meggyógyítani, senki más. Tőlem kaphatsz maszkot, védőruhát, gulyáslevest a népkonyhán, kórházi ágyat, lélegeztetőgépet, munkát, hitelt, kenyeret, mindent. A duma ugyanaz lesz, mint a migránsriogatás idején. – Félsz tőlük, hogy elveszik a munkádat? Építünk neked kerítést, hogy ne jöhessenek ide. Minden állami föld és dohánybolt a tied lehet, ha jól viseled magad. Kapsz hozzá Wass Albertet, cserébe csak annyit kérünk, lelkesedj, ha szidjuk Soros Györgyöt.

Pont.

Miért írom le (sokadszor) mindezt? Amikor úgyis mindenki tudja, hogy mi készül és mi zajlik itt. Senkit nem akarok semmire rávenni, a szemétséget megakadályozni nem tudom, a gonoszsággal szemben a karanténban korlátozottak a lehetőségeim. Csak annyit tudok, hogy újra meg újra meg akar engem az rendszer menteni. És megteszi. Még akkor is, ha a haza – mint annyiszor már eddig is – nem mindig úgy derül fényre, ahogy én akarom.

Kétszer is átmázoltam

Jobban járunk, ha visszatérünk a medvemotívumhoz. Március 14-e óta többnyire mackónadrágban tartózkodom családom körében, van több is hála istennek, az egyikben kertészkedem, a másikban írok, van egy csupa festékfoltos is, és milyen jó, mert az elmúlt hetekben meszelési munkákat is vállaltam itthon (a nejem erőteljes logisztikai irányítása mellett). Nem kedvelem a szobafestést, most azonban nagy örömmel pemzliztem, még azt se bántam, hogy nyakig összekentem magam, úgy voltam vele, a vírus biztosan utálja a meszet. Rásegítés az immunrendszer hiányosságaira. A védekezés e sajátos lehetőségét megszimatolva bizonyos felületeket kétszer is átmázoltam, takarjon rendesen az a rohadt mész. Közben a falra szerelt könyvállvány mögötti részeket is kifestettem, pedig azokat a korábbi években – úgyse látszanak a könyvektől – csak úgy ímmel-ámmal kentem össze. Most azonban más a helyzet, jobban ráérek.

Annyira megszoktam a mackónadrágot, hogy a napokban már zöldségért is elmentem benne

Nem éreztem fontosnak, hogy csak azért, mert három répáért meg egy kis gyümölcsért útra kelek, mindjárt glancba vágjam magam. Na jó, nem a festékesben mentem, hanem az ünneplősebben. Találkoztam ismerősökkel, korombéli férfiakkal, biccentettünk egymásnak, de most nem ültünk be meginni egy kávét a sarki büdösbe, intettünk csak, maszkban, lehajtott fejjel mentek retekért, többnyire ők is a feleségüket kísérték a gyűjtögetésben. És attól, hogy ők is mackónadrágban voltak – ami egészen más, mint a dzsogging, az divatos szabású, színes, olykor fényes díszekkel van ellátva, ez a mienk hatvan fölött tipikusan az a klasszikusan lefelé szűkülő, az ülepe például ki van ülve –, mérhetetlen nyugalom szállta meg a lelkemet. Éreztem, hogy egy nagy sorsközösség tagja vagyok. Hálatelt szívvel integettünk egymásnak. Aztán rohantunk haza. Én azért, hogy második sorban is rámenjek a konyha agyontapizott falára a mésszel.
Ami végül elkészült. És egyáltalán nem lett csíkos.

A sejtett folyamatok szerelmesei

Van a járványmédiának egy teljesen új szakága, iszonyú sokan űzik, vakcinahitegető csodavárásnak nevezném, minden nap kikerül a honlapokra egy-egy ilyen témájú cikk. Van egy anyag, ami hatékonynak tűnik a betegség kezelésében. Lehet, hogy már kapható a koronavírus gyógyszere, de még keresik a válaszokat. Már létező gyógyszerek lehetnek a kezelés kulcsai. Szalagcímek az új műfaj nagy tudású művelőitől.

Van aztán a tudományos újságírásnak egy vadhajtása. Ennek reprezentánsai azt játsszák, hogy hatvannégy oldalas biokémiai szakcikkeket állítanak össze olyan kutatásokról és az emberi szervezetben lejátszódó láthatatlan, még csak sejtett folyamatokról, amelyek megértéséhez minimum orvosi Nobel-díjjal kellene rendelkeznünk. A Covid-újdondászok a szakmai protokollokat és az alapkutatási görbéket tartalmazó szövegek mellé grafikonokat, folyamatábrákat és izgő-mozgó infografikákat illesztenek, hogy még sejtelmesebb legyen a forradalmi felfedezéssel kecsegtető kutatás háttere. A legszebb, amikor a politikusok ellátogatnak a megfelelő egyetemek kutatólaborjaiba, és ott pipettákkal a kezükben lefényképezik őket. Van a Maxinak is egy ilyen harci különítménye, minden héten egyre ígéretesebb a harc a koronavírus genomja ellen, meszelés közben szoktam hallgatni a tudományos szakismertetőket. Csoda-e, ha utána tövig mártom a pemzlit a meszesvödörbe, és olyan hengerelésbe kezdek, amitől a legtökösebb vírus is elmenekülne a környékről!

Hol is még?

Arra kérem az efféle tudományos áttörésekről szóló cikkek szerzőit, hogy szíveskedjenek a jövőben mínuszos híreket írni arról, hogy valaki a tyúkszemtapasz hatóanyagában felfedezett egy olyan szegmenst, ami ígéretes lehet a koronavírus-betegség kezelésében. De a legegyszerűbb az volna, ha a mínuszos hír úgy kezdődne, hogy megvan a vakcina.

Ez volt a nyomorult 16-os, vágjunk bele a 17-esbe, a Maxi azt mondta, még nem látja az alagút végét, mi viszont már pontosan látjuk az alagutat.

 

A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük