Banánköztársaság
Marad a kétharmad! – magánemberként egy vereség margójára
Ha valami mélységesen bánt, arról nehezen tudok beszélni. Van úgy, hogy hónapokba telik, mire egyáltalán kimondom, hogy mi az, ami nekem fáj. Magánemberként fáj.
Nagy úr a szegénység, nincstelenség
A borsodi választás is ilyen, hisz ott születtem, ott éltem másfél éves koromig, s bár nem ott nőttem fel, sokat jártam a megyében. Mindenkinek fontosak a gyökerei. Nekem is.
Borsod – Abaúj – Zemplén megye számomra mióta csak az eszemet tudom, egyszerre volt a csodálatos szépségű tájak és a kegyetlenül tragikus emberi sorsok vidéke. Utoljára 2 évvel ezelőtt jártam ott. Tokaj-Hegyalja zsidóságát kutattam. Előtte pedig olyan településekre mentem el, ahol nagy úr a szegénység, a nincstelenség. Olyan helyekre, ahol felnőhettem volna én is, ha az édesanyám nem menekül el onnan velem együtt. Nehéz elmesélni az elmesélhetetlent. Azt sem egyszerű, amikor egy másik embernek feltárom a családja történetét, és „megtalálom” több mint 100 holokausztban meggyilkolt rokonát, akik közt voltak mádi, tokaji, és más borsodi, zempléni városokban, falvakban élők. És tudom, hogy az ősei és az enyémek közel 200 éven keresztül egymás mellett éltek békében ugyanazokon a helyeken.
Fáj, hogy emberek sokaságának nincs választása
És miközben ezeket a sorokat írom, nem csak a távoli múlt történései, hanem az elmúlt évek borsodi valóságának a képei is peregnek az emlékezetemben. Az éhező rakacai családok és közmunkások, a művelődési házból kreált alkalmi ravatalozó, az olaszliszkai zsidó temető a putrisor szomszédságában, az abaújkéri kollégisták, akiknek nincs papucsuk, a Tisza melletti ház, ahol megtanultam járni, a katolikus templom, ahol a dédapámat is, meg engem is kereszteltek, a felújított mádi zsinagóga, a tolcsvai zsinagóga egyetlen darab köve, amit a kutyák levizelnek, és a lyukóvölgyiek sötét mélyű, reménytelen tekintete.
Nekem magánemberként kimondhatatlanul fáj, hogy emberek sokaságának nincs választása…
