Városi kurír
A napi fontos.

Matondo – azt jelenti, köszönöm

2 17

Mit szépítsem? Depressziós vagyok. Depressziós vagyok attól a világtól, ami évek óta körülvesz bennünket. Depressziós vagyok a gyűlölködéstől, a segítőkészség, az együttérzés, az emberség hiányától. Én még emlékszem: a magyarok egykor híresek voltak a segíteni akarásukról, a vendégszeretetükről. Ma meg…

De úgy vélem, van remény!

Kongóban sok gyereknek az iskolába járás helyett a kemény fizikai munka a mindennapos elfoglaltság. Így nem meglepő, hogy a gyermekek legnagyobb álma, hogy tanulhassanak. Van közöttük egy kislány, Matondonak hívják. És itt kezdődik a példa értékű történet.

Évekkel ezelőtt, még 2009-ben, Béládi Magdolna, a budapesti Hunfalvy János Két Tanítási Nyelvű Közgazdasági Szakgimnázium német-francia szakos tanára, a Nyelvek világnapján a Millenárisra vitte az akkori osztályát.

– Itt bukkantunk az Afrikáért Alapítvány standjára. Távoli világ, és a kamaszok tele vannak kíváncsisággal, nyitottak, érdeklődőek. Megtudtuk, hogy a kongói Kinshasaban magyar önkéntesek hoztak létre egy kórházat, egy iskolát és egy árvaházat – meséli. – Az oka is gyorsan kiderült. Kongóban nincs gyereknap, és sokszor gyerekkor sem. Dolgozni kell. A rendkívüli szegénység miatt sokszor a gyerekeknek is a földeken, vagy bányákban.  Az országban 4 millió árva is él. Soknak fedél sem jut a feje fölé, nemhogy tanulni tudnának. Így a gyermekek legnagyobb álma, hogy tanulhassanak.

Mi is szerettünk volna részt vállalni az önkéntesek munkájában, így az alapítvány elnökével, France Mutombo lelkésszel megalapítottuk a HÍD-projektet (Humanitárius Iskolák és Diákok), amellyel a kinshasai diákok megsegítésére köteleztük el magunkat.

– Mit jelent ez a gyakorlatban?

– Jelképesen örökbefogadtunk egy kisdiákot, és vállaltuk, hogy a taníttatását finanszírozni fogjuk. Egyedüli kikötésünk az volt, hogy lány legyen a diák, hiszen az afrikai kislányok sorsa a vízhordás, aztán a férjhez menés. Esélyük sincs, hogy tanulhassanak. Mivel az iskolák államilag nem támogatottak, mindenhol fizetni kell az oktatásért. Akik emiatt nem tudnak iskolába járni és otthon vannak, napközben is segítenek a főzésben, vásárlásban, vagy a nőkhöz hasonlóan már fiatalon elkezdenek az utcán való árusítással pénzt gyűjteni. A fent leírtak után talán nem meglepő, hogy a fiú gyerekeknek általában jobban örülnek, mint a lányoknak, akik közül csak az első kapja meg a fiúknak kijáró figyelmet.

– Akkor most a „miért” után a „hogyan”…

– A kezdet kezdetén sokat beszélgettem a tanítványaimmal. Megismerkedtek a kongói gyerekek mindennapjaival, lehetőségeivel. Átérezték, sőt tudták, hogy bizony óriási a különbség az ő életük és a kongói gyerekeké között. És ezt a különbséget – a maguk lehetőségeinek kihasználásával – őszintén csökkenteni akarták. Olyannyira, hogy önként „terjesztették az igét”, és vonták be a többieket is a kezdeményezésbe, ami napjainkra fontos hagyománnyá vált az iskolában. Az akkori osztályommal színdarabbal jártuk Budapest iskoláit, és az így összegyűjtött pénzből támogattuk Matondo taníttatását. Gogol Revizor-ját mutattuk be. Annak idején, az ELTE-n 50 ezer forint adományt is kaptunk. Azóta minden évben vállalja egy-egy osztály, hogy segít Matondonak egyre közelebb kerülni az érettségihez. Még két év, és diákunk álma valóra válhat: leérettségizik. Tervei szerint, Magyarországon szeretne egyetemre járni. Ha jelenlegi elképzelése megvalósul, talán újságíró lesz.

– Mit lehet tudni Matondoról?

– Először is, a neve – Matondo – azt jelenti, „köszönöm”! Félárva, csak az édesapja él. Akárcsak a többi kongói lány, ő is úgy kezdi a napot, hogy vizet hord. Csak ezt követően jöhet az iskola, a tanulás.

– Az iskolában folyamatosan cserélődnek a diákok, sokan befejezik itt a tanulmányaikat és helyettük újak jönnek. Hogy lehet ennyi éven át folyamatosan teljesíteni az egykori vállalást?

– Most nincsenek színjátszóink, így minden évben, az Éhezés elleni küzdelem világnapjára valamelyik osztály büfét készít. Ők kenik, díszítik a szendvicseket, sütik a süteményeket – és ők határozzák meg az árakat is. Ha valami nem a várakozásnak megfelelően fogy, döntenek az árleszállításról is.

– Mindig másik osztály kapja a feladatot…

– Nem, nem kapnak feladatot! Sőt, versengenek, hogy melyikük kerüljön sorra. És nemcsak azért, hogy megmutathassák, mit tudnak, mire képesek, hanem mert őszintén segíteni akarnak. Ebben az évben a 9.D osztály szervezte a büfét, olyan ügyesen, hogy a bevétel messze túlszárnyalta az eddigieket. 60 ezer forint gyűlt össze. Ilyenkor a büfébeli munkát úgy szoktam elismerni, hogy a legügyesebbek közül választom ki azt, aki elviszi a befolyt összeget az alapítványnak.

– Matondo és az iskola között személyes kapcsolat is van?

– Abba az iskolába jár, amelyet magyarok alapítottak és magyar önkéntesek tanítják a gyerekeket. Skype-on tudunk vele beszélgetni. Időnként levelet kapunk tőle, amelyben sok magyar szó is van. Karácsonyra, húsvétra megajándékozzuk. Minderre ő a nevével válaszol: Matondo – azaz köszönöm… A magyarok által fenntartott árvaházból meg karácsonyi ajándékként videóüzenetet szoktunk kapni. Magyarul éneklik a „Csendes éj”-t meg a kihagyhatatlan „Tavaszi szél vizet áraszt” című dalt. Ilyenkor időnként észreveszem, hogy némelyik diákom a könnyeit törülgeti. Megsúgom: én is…

A mai Magyarország már világszerte arról nevezetes, hogy itt az emberek jó része utálja az idegeneket. Nem akarnak segíteni a messziről érkezett, háború, üldöztetés elől menekülőknek. Sőt, látni sem akarják őket. Már nincs szó kedvességről, magyaros vendégszeretetről, humánumról. Azt hihetnénk, kihaltak az emberekből ezek a szép tulajdonságok. De a következő generáció reménykeltő. Megható együttérzésük, segíteni akarásuk. Hála azoknak a pedagógusoknak, akik nemcsak a tananyag továbbadását, hanem diákjaik EMBERRÉ nevelését is fontos feladatuknak tartják.

Akár ez is tetszhet
Betöltés...

Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi. Elfogadom További információ