Mese a cselédkönyvről

Kedves ismerősnél jártam, beszélgettünk – meséli egy idős barátnőm. – A múlt egy darabkája is felakadt társalgásunk fonalára, amit ő egy régi fotóval szeretett volna elevenebbé tenni. Így hát fiókokat nyitogatott, iratokat túrt fel, füzeteket lapozgatott. De mégsem lett meg a fénykép.

Hanem előkerült helyette egy könyvecske.

A hasonmását legutóbb egy helytörténeti kiállítás tárlójának üveglapja alatt láttam. Eredeti tulajdonosának neve azonos volt az enyémmel. A szemem sarkából figyeltem, mint nyílik kaján mosoly néhány, körülöttem bámészkodó, ismerős tárlatlátogató arcán. Ugyanis épp akkoriban kezdett megint divatba jönni a kutyabőr. Családfákat kutattak és rajzoltattak, csak, hogy kiderüljön a származási pedigré. Különös módon, mindenkinek akadt őse, aki – ha följebb nem is – legalább a köznemesek közé soroltatott.

Csak névrokon

A vitézi cím viselése pedig hirtelen ugyanolyan fontos lett, mint a párttagkönyvek körömszakadtáig való tagadása.

Erre ott álltam én egy cselédkönyvvel szemközt, amelyikben a vezetéknév azonos volt az enyémmel, és szinte sajnáltam, hogy nem kiálthatok fel: ez itt az én rokonomé. Ugyanis csak névrokon volt az okmány tulajdonosa, az a hajdani kiscseléd, noha nagyanyámnak is volt cselédkönyve.

Kiscselédből szakácsné

Nagyanyám még magától értetődő alázattal, hűséggel és elkötelezettséggel gyúrta-vagdosta a hajszálvékony levestésztát, nyújtotta a rétest, csorgatta a tojást a majonézbe. Rendkívüli szerencsének tudta be, hogy a mindenes cselédségtől egy alszögi lánynak – akinek ráadásul még apja sem volt, akit az anyakönyvbe bejegyezzenek – mégis úgy felvitte az isten a dolgát, hogy szakácsné lett belőle.

Rajongásig szerette a nagyságosékat, nemkülönben Bojszikát, a fiukat, és Riácskát, a lányukat. Hiszen – mondogatta aztán haláláig – olyan jók voltak hozzá.

A lányai már fellázadtak

A lányainak ugyanezt a karriert szánta, akik úgy is indultak mindketten, csak aztán közbeszólt a történelem. Meg a lányok önérzete is idejében: tanyai gyereklányokként zokszó nélkül hordták ugyan a küblit a patikuséknál, de még jókor fellázadtak.

A cselédkönyvüket mindenesetre nem őrizték meg. Sejtem, miért, bár sosem beszéltek róla. Nem szégyellték. Gyűlölték.

Cseléd és gazda

Ez a másik cselédkönyv, ami fényképkeresés közben most véletlenül előkerült, csak csontszínű papír. Lapjai rubrikákra osztva, ahová be lehetett jegyezni a gazda – a gazda! – nevét. A cseléd hűségéről, ügyességéről, magatartásáról, erkölcsiségéről szóló sorokat. Az összeget, amit munkájáért a mindenes cseléd kaphatott: 1942 -ben havonta 18, majd 14 koronát.

A feljegyzések szerint ez a kis cseléd  szorgalmas lehetett, mert a gazda azzal bocsátotta útnak: „hűséges, ügyes, szorgalmas, minden tekintetben meg voltam elégedve”.

Történt ez a bejegyzés 1941. február 15.-én. Hetvenhét éve.

Megszólalt az Édes Anna-hang

Forgattam a kezemben a könyvecskét. Szinte súlytalan, kis semmi. Mégis, mintha hangja is volna. Igaz, csak szelíd, afféle Édes Anna-hang. Kérdezett.

– Észrevettétek már, hogy efelé mentek, megint ezt építitek vissza? Biztos, hogy ezt akarjátok?

Körmendi Zsuzsa

További cikkek olvasása a szerzőtől, a nevére kattintva.

A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük