Mese az aranykupoláról és a kéményről

Éppen aranyra cserélték a palota kupoláját a király még nagyobb dicsőségére, amikor távol tőle, valahol az ország szívében egy anya és gyermeke megfagyott. A kupolacsere nem kis feladat, így hát bokros teendői közepette elkerülhette a fenség figyelmét a szomorú eset.

Népét a Szentírás szellemében szolgáló,

odaadó ás önzetlen keresztény uralkodó lévén a király nem tartotta magához méltónak az ezüstkupolát, s gyémántkeresztet is állíttatott az aranykupola tetejébe égi küldetésének jelképéül, amikor anya és gyermeke egymást átölelve adta vissza lelkét a Teremtőnek. Mellettük fakereszt hevert.

Szebb napokat is megéltek egykoron, szorgalmasak voltak, és szerények. Volt jószáguk, háztájijuk, elegendő keresetük, ami pedig hiányzott, pótolta a szeretet. Szépen éltek.

Aztán valami megváltozott,

jött egy másik világ, és nehezebb lett minden. Dolgoztak ők, mint régen, tán’ még többet is, de mind kevesebbre vitték, mert hiszen egy dolog a munka, és más a kereset. Furcsa természetük van ezeknek a fránya áraknak, képesek úgy lekörözni a béreket, hogy a jóember lába alól úgy kicsúszik a talaj, mintha sohasem lett volna alatta! Gonddá lett, ami addig nem volt gond. Lassacskán már csak arra tellett, hogy egyenek és fűtsenek.

Elszegényedtek. Becsületesek voltak, ezért magukban keresték a hibát

Úgy gondolták, nagy lábon éltek, és túlköltekeztek. Először a gázt kapcsolták ki, aztán a villanyt, végül a vízcsapot állították csöpögőre. De még ez is kevésnek bizonyult csekély jövedelmükhöz képest. Így eljött a kémény végórája is. Lebontották, hogy a házadó ne vigye el az utolsó falatjukat is. Hisz’ ahol nincs kémény, ott nincs lakóház. Legfeljebb pajta van, meg ól. Hisz’ Jézus is jászolban született – mondogatták egymást biztatgatva.

Ki is jött az udvari hatóság,

jegyzőkönyvbe vette, hogy volt kémény, nincs kémény, a házadó pedig töröltetett. Mily nagyszerű a mi jogállamunk – lelkesedett a szolganép – még a legelesettebbnek is segítő kezet nyújt – magasztalta a dicsőségest, az igazság letéteményesét. Csak éppen fűteni nem lehetett. Sebaj, hiszen a jognak érvényt szereztek, s mi lehetne ennél fontosabb?

Hol van megírva, hogy bűn volna fázni hagyni az embert?

Törődjön magával, aki megszületett! Anya és gyermeke is hallgatott a szóra, hiszen tisztelte a törvényt, mielőtt megfagyott volna. Tűzifát kért alázatosan, hogy begyújthasson, s egy csövet, hogy a füstöt kivezethesse. Meg is jött a válasz: amíg nincs kémény, nincs tűzifa sem! Csak az fűthet, akinek kéménye van! A törvény az törvény! Házadót kellett volna fizetni, nem pedig a kéményt lebontani – osztotta bölcsességét a szolganép kárörvendően.

Adhatott volna, de nem akart, hisz’ a palotának akart megfelelni, a királynak tetszeni. S közben elfelejtette, hogy ember. Nem tudta, hogy a halálnak hódol az Élet Ünnepén.

Simó Endre 2019. karácsonyán

A zselézett “Fiúk” vételi ajánlatai, avagy egy szegény kislány jövője

Ferenc pápa: a szegények számáról szóló statisztikáknál csak a velük szembeni közöny a rosszabb