Lebegésről szó sincs! Az a többször hangoztatott cipő, amelyet az egyik képviselőnk olyan magabiztosan emlegetett, amely az önkormányzatok jóvoltából végre a járdára léphet, sajnos csak illúzió – mármint a cipő!
Vajon miért?
A járdán persze járni kell és nem lebegni. És persze járda is kell. És az sem mindegy, hogy a járda milyen utat szegélyez. Merre és hová tart? Ugye ezek sem mellékes kérdések. És lesznek-e, akik elindulnak a bizonytalanba vezető járdán, amely nem várt akadályokat rejteget, alattomos gödrökkel és bukkanókkal? A szavazókörzetek szavazóhelyiségei felé is vezettek járdák, mégis kevesen voltak, akik legutóbb elindultak. Tűnődöm, miért?
Aztán néztem a parlamenti ülés közvetítését a tévében és elszomorodtam. Mit elszomorodtam! Bedühödtem. Megkövetni a parlamentet? Miért? Mire fel? Parlamenti etikai kódexre lenne szükség, na és néminemű önfegyelemre tisztelt képviselő urak és hölgyek!
A választópolgárokat kell megkövetni!
Ha egy osztályt büntetni akar a tanár egy vagy néhány diák miatt, akkor a becsület azt diktálja, hogy a csínytevők önként jelentkezzenek, s azzal felmentik az osztály egészét a büntetés alól. Ha viszont az osztály úgy gondolja, hogy kiáll az elkövetők mellett, s közösséget vállal velük, vagy cinkosságot, akkor vállalja a következményt is. De van egy harmadik megoldás is. Megnevezni az elkövetőket, s ez nem minden esetben árulás. Sajnos a tisztelt képviselőház etikai szintje még nem ér fel egy általános iskolai osztályéval. És ezért nem a parlamentet kell megkövetni, hanem a választópolgárokat.
A cipő a járdára került?
Na és hol van a csizma az asztalról? Na és a járda? Na és a cipő?
Félek, mire lesz min és hová elindulnunk, már tömegesen mezítláb tesszük meg az utat. A járdáért, a cipőért fáradozzon a parlament, és ne önmaga megkövetését követelje, ha mégannyira magyarnak is tartja magát. Akkor pláne.
Értékes szót végre a szájba! Cipőt a lábra! – Amíg nem késő!
