Minden piacok királya – hentessirató

A piac éke a „Mi” hentesünk. A magamfajta „főző ember” általában nemcsak  a konyhában, de beszerzés közben is nagyon jól érzi magát, és nem ám a különböző „láncok” boltjaiban, ott csak leveszünk ezt-azt a polcokról, nem, igazi terepünk a piac.

Az eset még pe. (pandémia előtt) történt

Sajnos a régi piacok hangulatát már nagyon kevés dolog őrzi, így nem csoda ha azokhoz legalább igyekszik ragaszkodni az ember. hiszen lássuk be, hol van ma már a mindent a nagybaniról terített áruk és egyenára korában, az az igazi, jó ízű piacos alkudozás, hol vannak a valódi kistermelők.  Hova lettek a  földet művelő családok, akik amig a fiatalok a földeken dolgoztak a mindentudó kedves nagyira bízták a standokat?

Ma, ha kimegyek (mondom pe.) …ba a legtöbb eladót hiába is kérdezem az áru esetleges speciális tulajdonságáról, és isten tudja mikor kezdődött az árus válasza úgy, hogy

„tudja aranyoskám mi úgy csináljuk ezt, vagy azt…”.

Ma általában minden egyedi kérdésre valami rosszkedvű egyenválasz érkezik.

Na, de a hentes azért…

Miután végzett az ember a piacok apró polgárainál, a kofáknál – pardon (h)őstermelőknél – minden út a piac főnemeseihez, az uralkodókhoz, a hentesekhez vezet. Úgy tekintenek ők a nyüzsgő tömegre, ahogy anno egy-egy uralkodó nézhetett ki vára lakótornyából az alant, a falon túl nyüzsgő falura, aminek hangzavara fel sem hallatszott elegáns elkülönülésébe.

Mielőtt még felesleges szóvirág-hányással vádolna valaki, gondoljuk csak végig, mennyire jogos az arisztokratikus viselkedése ennek a különös kasztnak! Szinte minden egyes vásárlás azért történik, hogy az ő árujuk a lehető legméltóbb módon szolgálhassa az éhes, vagy csak gurmet embert. Erre van a szép zöldség, gyümölcs fűszerek, stb.  Amikor odaérünk a „MI” hentesünkhöz, valami különös bensőséges érzés járja át az embert, hiszen megérkezett a főhelyre, minden titkok orákulumához, ahol ha bizonytalan egy-egy főzési metódusban, valamely húsfajta viselkedésében a lábosban, tepsiben, nyugodtan kérdezhet, és olyan értő választ kap, aminek csak jelenthetnek még a Michelin-csillagosok katonák is.

Erre tessék, mi történt alig néhány hónapja?

Döbbenten láttam, hogy nem az én már-már baráti hentesem áll a pult mögött, pedig a másikkal, az eredetivel már olyan családias a viszonyom, hogy telefonomban ott lapul a száma, mert, ha valami különösen kurrens árú, pl: marhanyelv, vagy marhapofa kell, előrendelem, szóval csak fürkészek, de nem lelem a barát-királyt. Aggódó kérdésemre kiderül, hogy csak ma nincsen a helyén, mert valami ügye akadt. Már magát ezt a tényt is csodálom, hiszen eddig úgy gondoltam, hogy ekkora uralkodóhoz odajárul a hivatal, ha „ügye” van, na mindegy, ebből is láthatjuk, hova korcsosul a világunk.

Ezek után megnyugodva diktálom a rendelést, fizetek és indulnék, már el is lépek a pultól, amikor eszembe jut egy szakmai kérdés, visszalépve mint Colombo felteszem, és jön a jegeszuhanyszerű válasz:

„nem tudom, nem nem tudok főzni.”

Tessék, míííííííííííííí van? – és már hallom is, ahogy recsegve-ropogva dől össze eddigi világom. Mert azt még, hogy az ország vezetői a lakosok ellen dolgoznak, felfogtam, azt is, hogy a hazudozás az állami nyelvrendszer része lett, a xenofóbia és a rasszizmus újraindítása is -bocs a szóért- kellő módon tökönrúgott, de mindez olyan bűn, amit együtt majd (egy emberöltő alatt) biztosan kijavítunk, de ha a hentesből elszáll a tudás, az már soha vissza nem tér oda.

Élvezzük ki tehát azt a néhány évet, ameddig még velünk él valami, ami lassan felszívódik a régmúlt ködébe. Persze, egy idő múlva megszokjuk ezt is, hiszen ott van a hentes tudása helyett barátunk a „gugli”. A következő nemzedék már ugyanolyan csodálkozva hallgatja a történeteket a piacok egyszervolt okos királyairól, a hentesekről, ahogy mi hallgatjuk azt, hogy egykor a borbély húzta a fogat.

Balatonfüredi henteskeringő —  nincs, nem adok, mit képzelsz?

Ezerrel jönnek a győzelmi jelentések, hogy vírus ide, vírus oda, dübörög a Balaton. A balatonfüredi nyaralók sincsenek kevesen. Van, aki