Visszament oda, persze hogy visszament. Ott volt a soha vissza nem térő idő. Ott voltak az emlékek a soha vissza nem térőkről is. Apáról, anyáról, kistestvérről, rokonokról, barátokról, szomszédokról.

” Többen jöttetek vissza, mint ahányan elmentetek!”

Akik végignézték, amikor és ahogy elhurcolták őket, ők is ott voltak.
Ott éltek az elhurcoltak házaiban, feküdtek az ágyaikban, ettek a tányérjaikból, és pótkávét töltöttek a csészéikbe. A tárgyak elvégre csak tárgyak.
Ő csak nézte őket. Aztán ők is nézték őt, majd kiabálni kezdtek. Mindenki ordította, ami a száján kifért.
” Többen jöttetek vissza, mint ahányan elmentetek!”
” Takarodj, mocskos zsidó!”
” Megdolgoztunk mindenért, ez már a miénk!”
Aztán elzavarták. Rosszabbul is járhatott volna.

Az idő ment előre

Maradt minden, mi volt. Hol voltak, hol nem voltak emberek, hitek, remények, törvények.
Semmi sem tűnik el örökre, sem a jó, sem a rossz. Valakikben ez is, az is, tovább él.
Rajtunk múlik, hogy csak a szégyen marad-e a múltért és a jelenért, vagy teremtünk végre egy elfogadóbb, humánusabb világot.

A tolcsvai holokauszt áldozatok emlékéért és azokért született a fenti írás, akiket a mai Magyarországon származásuk, bőrszínük, vallásuk, nemi identitásuk, egészségügyi állapotuk, életkoruk vagy más egyéb okból kirekesztenek, megbélyegeznek, emberi méltóságukban megaláznak.
Ember és ember van. Lelketlenül vagy lélekkel.

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét