Műtőasztalon

A mi országunk most egy olyan beteg, akit felfektettek a műtőasztalra, mert felfedezték, hogy azonnali operációra van szüksége. Azonban az első vágások után kiderült, hogy egyszerre több betegség van jelen, és még több vágásra van szükség.

Vágni kell, könyörtelenül

És a beteget ezúttal nem altatják. Minden sejtje érez, lát és figyel. Minden vágásról tud, mindegyik hasít és fáj, ha kell, ha nem, mert muszáj. Ha bólint, ha egyetért, ha tiltakozik, akkor is. És közben bízik – vagy legalábbis próbál bízni és reménykedni. Reméli, hogy nem mondanak le róla. Nyög, sóhajtozik, jelzéseket ad, ordít, elájul, magához tér, sziszeg, fintorog, nyelvet ölt, viccelni is próbál. Olykor meg gorombáskodik, szitkozódik, átkokat szór, türelmetlen. Kapkod a szike után, védekezik, fel akar kelni, mert elege van. Kiszolgáltatottan várja, hogy a különböző konzíliumok majd megoldják az összes gondját.

És a szike körbe-körbejár

Ehelyett egyre többen állnak a műtőasztal körül és harc folyik a szikéért. Mindenki meg akarja kaparintani, s amikor kézbe veszi, mindegyik elmondja, ő hogy nem csinálná. És a szike körbe-körbejár, kézről kézre. Egyik, másik kihasználva a mellette álló restségét vagy alamusziságát, odanemfigyelését, karcol, jelöl és vág egyet. Utána meg letagadja, hogy az nem is ő volt. Direkt meglökték hátulról, befogták a szemét, közben a fülébe súgtak, de rosszat.

Mintha nem is a beteg lenne fontos

És miközben mind jót akar a betegnek, már egymás képét szabdalják, egymást vetkőztetik. A saját hasfájásukat panaszolják, elveiket, etikájukat mimikálják hörögve, ordítva és mindezt a beteg végignézi rémülten, félve, nyöszörögve. Ereje fogytán, hite, bizalma elhagyni kész. Mert mintha nem is ő lenne a fontos. Már olyan agyament gondolata mer támadni, hogy ő valójában nincs is, csak képzeli, hogy van. Ő nem a valóság, hanem csupán egy megoldandó probléma. Létezése egyeseknek legfeljebb lelkiismereti kérdés, amivel le kell számolni – de nem tudnak. A sok nyiszálástól pedig már felismerhetetlenné vált eredeti arculata.

Miért akarnak egymástól elégtételt venni, miközben elvérezhet a beteg?

Fél, hogy akik körülállják, alapjában véve nem is igazi orvosok és szakemberek, de ha azok, akkor meg miért csinálnak úgy, mintha sarlatánok lennének? Miért akarnak egymástól elégtételt venni és miért követelnek leszámolást, miközben lassan, de biztosan elvérezhet a beteg? A műtőasztal körül egyre nagyobb a tülekedés. Mindenki részt kér a szikéből. A beteg lát állandó arcokat. Egyiket-másikat már felismeri, azonosítja, nevesíti. Talán nekik sikerült a legelőbbre tülekedniük, az ő hangjuk a legzengzetesebb, szövegük a legmeggyőzőbb. Ők már néha biztatóan mosolyognak is rá, arcát paskolják, veregetik a vállát. Időnként még kérdezgetik is, hogy ő miként gondolja, gondol-e valamit egyáltalán, s milyennek látja önmagát. Pedig ő csak a fölébe hajlók arcának tükrözésében láthatja eltorzulásának nyomait: Aztán újabb és újabb KOTRÁP-ok pártoskodnak érte, mellette és ellene – de főképpen egymás ellen.

Talán lesz megoldás

És amikor már olyan nagy a ricsaj, a zavarodottság körülötte, mintha egy pillanatra beállna a csönd, s az egyetértés összekulcsolódna egyetlen nagy, közös kézbe fogva a szikét, s kikiáltják a beteg új nevét: Köztársaság! A beteg felül, feláll, ordít, tapsol, hurrázik, mert reméli, hogy ha másként nevezik, akkor talán lesz megoldás. Lázas örömében megnyugodva  visszafekszik a műtőasztalra, hogy folytathassák az elkezdett munkát.

Rémisztő álom

Minthogy egy kicsit megnyugodott, végre álmodik. De a hangok, a visszhangok álmában sem hagyják nyugton. Számon kérnek és követelnek. Nem bort, búzát, békességet, hanem pártvagyont, pártházakat, pártüdülőket, pártvillákat, vöröscsillagok levételét, utcák átkeresztelését. És akkor fölsír a beteg egy mikrosejtje, hogy na és az erdőkben, a mezőkön lelőtt sok szép bakkal mi lesz? Akiket az előzőek lőttek le, akik jogtalanul lőttek, de lőhettek, mert volt rá vadászengedélyük, akiknek felhajtották a szép vadakat – a profilövők, a dilettáns lövőknek. Azokat a hiába elhullott bakokat halálukért kik rehabilitálják? Trófeáikat mikor szolgáltatják be és kinek, mint közvagyont? És a beteg, a szegény beteg ott, az asztalon kiterítve, tudja, hogy az agancsokat mind érte és neki lőtték. Ezek az agancsok mind az ő testét ért elvtársi golyókból erednek. Mondhatni, egész szépen kidekorálták, felszarvazták elves és elvtelen társai.

Duma helyett

Így álmodik a beteg egy félelemtől reszkető mikrosejtje vagy atomja, miközben diagnózisa teljes tudatában a NAGY EGÉSZ kezd elvérezgetni, ha nem kerül végre a szike annak a kezébe, aki duma helyett vág is, jól, pontosan és a megfelelő helyen. Esetleg a betegen vág és nem a mellette álló nyakát igyekszik elmetszeni…

Naná, hogy félek!

Perectorta

A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük