Blogbazár

Nem könnyű ma magyarnak lenni… – Harcoltunk némettel, göröggel, bolgárral, lengyellel, törökkel, osztrákkal, orosszal. No, meg önmagunkkal….

Nem könnyű ma magyarnak lenni… - Harcoltunk némettel, göröggel, bolgárral, lengyellel, törökkel, osztrákkal, orosszal. No, meg önmagunkkal....

Sosem volt az. A honfoglalásunk előtt hol ide, hol oda sodort bennünket a szél, hol itt, hol ott állítottuk fel a jurtáinkat, hol ezt, hol meg azt a fejedelmet szolgáltuk. A honfoglaláskor ázsiai, ráadásul pogány népként özönlöttünk Európa földjére, a Kárpát-medence legelőire, ellenséges keresztény nemzetekkel körül véve. Harcoltunk hát – kezdte Dr. Lengyel Róbert, Siófok polgármestere gondolatébresztő bejegyzését közösségi oldalán.

“Harcoltunk a némettel, a göröggel, harcoltunk a bolgárral, a lengyellel, aztán törökkel, osztrákkal, orosszal. No, meg önmagunkkal. Mert az összetartás, az összetartozás tudata már rég nem az erősségünk, viszont az ellenségeskedés, az irigység, a szolgalelkűség annál inkább.

Ékes példája annak, amit itt írok pl. a mohácsi tragédiánk

A király meg a nem elvakultan gondolkodó tanácsadói elhalasztották volna a végzetes csatát, bevárták volna a még úton lévő hadakat. De a demagóg főurak nagy része meg, gyülevész csürhének titulálva a kor legerősebb hadseregét, a többszörös túlerőben lévő törököt, hazavonulással, vagy épp a saját királyuk hadai elleni támadással zsarolva, belehajszolták Lajos királyunkat a nemzet végzetébe.

Tán az utolsó nagy magyar, aki átmeneti egységet teremtett, Rákóczi vezérlő fejedelmünk volt. Kossuth próbálkozása már a kezdettől kudarcosabbnak tűnt, aztán meg mindkét világháborúban is a vesztesek oldalán találtuk magunkat és fizettünk. Először elveszítettük a haza 2/3-át, nemzettestvéreink többségét, aztán meg nyakunkba kaptuk az orosz igát. ’56 erőtlen kísérlet volt csupán arra, hogy a nemzet egységben felálljon, a közvetlen következményeit meg évtizedekig nyögtük. Aztán lett rendszerváltásunk, uniós csatlakozásunk és újra, meg újra reményünk valami jobbra és szebbre. Európa lassan befogadott minket, a hatalmas idejuttatott támogatásokkal esélyt adott a talpra állásra is.

Ma pedig?

Vergődünk, mint egy ládacsapdába került nyest. 2006 után eldőlt sok minden. Eldőlt, hogy a magyarok markáns többsége nem tudott megbocsájtani az akkori hatalomnak. 2/3-al büntetett. Egyszer, kétszer, aztán harmadszor, majd negyedszer is.

De van egy kormányunk, amely meg így, vagy úgy, de idekormányozott bennünket. Ide, az államcsőd szélére. Van egy ellenzékünk is, ami meg tulajdonképpen már alig van. Így, vagy úgy történt, de ez tény. (Most épp ugyan a DK kiállt önállóan egy árnyékkormánnyal, így legalább ők csinálnak, mutatnak is valamit, legalább van elképzelésük, ellentétben a többiekkel, akik meg egyszerűen leültek április 3 után és azóta is ott ücsörögnek. Nyalogatják a sebeket és várják a csodát. Jogos a kérdés: csodák léteznek-e egyáltalán? Van-e még mire várniuk?)

Most, alig 30 évvel a rendszerváltás után,

ütőképes ellenzék nélkül, üres kasszával, soha nem látott mértékű eladósodással, a szocializmus egyes időszakait idéző inflációval, a végletekig legyengült forinttal állunk egy világ méretű gazdasági válság előszobájában.

Európa szégyenpadján ücsörgünk, mert bizony a magyar jogállamiság, még ha tagadjuk is, igen kemény és sokszor övön aluli ütéseket szenvedett az elmúlt években.

Deklaráltan mondták ki immár, hogy nem teljes értékű a magyar demokrácia és ezzel jómagam, az alkotmányos/demokratikus jogi alapvetéseket az átlagnál némileg tán jobban értő, ismerő jogászemberként egyet is értek.

De mit is mondanak azok az emberek, akik nem a jelenlegi kormány, vagy épp valamelyik ellenzéki párt elvakult, látni, hallani, reálisan értékelni képtelen magszavazói? Azt, hogy elegük van.

Elegük van abból a kormányból, amelyik most regnál

Elegük van belőle, mert látják, hogy mennyi minden ment félre –a tagadhatatlan eredmények elismerése mellett is- ebben az országban és, hogy a környező országokhoz képest is egyre inkább szakadunk lefelé. Még, ha a propaganda igyekszik is mást sugallni. (Aki kijut külföldre és körül néz, merőben mást lát, mint amit itthon olvas.) Elegük van abból a kormányból, amelyik folyton az Uniót hibáztatja, köpködi, miközben meg a markát tartja a ’nekünk járó’ uniós pénzekért. Elegük van abból, hogy folyton Európa szégyenpadján ücsörgünk és, hogy a szövetséges partnereink fanyalogva fordítanak nekünk hátat.

De azt is mondják, hogy ok, holnap megbukik Orbán Viktor kormánya. De ki vegye át a stafétát? Ez a jelentős tömeg az ellenzékre sem tudná nyugodt lelkiismerettel behúzni az X-et. Az egyik azért nem, mert „ott van Gyurcsány Ferenc” és akkor inkább a purgatórium tüze. A másik azért, mert azt mondja, tulajdonképpen nincs is ellenzék.

Akik ma még ott ülnek a parlamenti padsorokban, többségükben megélhetési politikusok, akik örülnek, hogy listáról bekerültek és 4 évig jól megélnek

Vagy épp azt mondják, hogy a még porondon lévő ellenzéki pártok egymással sem tudnak normálisan együttműködni, hogyan is tudnának közösen kormányozni? ‘Nézd csak meg –mondják sokan-, hogy mit műveltek MZP-vel a kampányban, majd a választás estéjén, másnapján egyesek…’ Nyilván mindenkinek meg van a maga igazsága és mindenkinek jogában áll akár rosszul is látni, mérlegelni dolgokat.

De! A kormányokat pártok adják. Magyarországon nekünk a jelenlegiek jutottak. Nem is nagyon engednek másokat a porondra, csírájában fojtják el az erre való törekvéseket. Kivétel ez alól a Mi hazánk, amely nem törődve senkivel, meglátva azt a lyukat, amit a radikálisabb szellemű, egykori jobbikos szavazók tömhetnének be, velük be is tömték azt. (Sokak szerint ez még jól is jött a jelenlegi kormánynak, hisz még tovább osztódott az ellenzék.)

Szóval oda szerettem volna kilyukadni, hogy jómagam nem látom annak esélyét, hogy egy-két éven belül ez a felállás megváltozhatna

Már én sem hiszek az ismeretlenség homályából a horizonton felbukkanó új arc, egy tisztességes miniszerelnök eljövetelében. Már nem hiszek egy tisztességes és felkészült politikusokat a soraiban tudó, teljesen új ellenzéki pártban sem. Abból kell majd főznünk, amink van.

Egyszerűen ez az ország, részben az ellenzéki pártok tudatos, szisztematikus ellehetetlenítésével (amihez egyébként alkalmanként az érintett pártok vezetői, képviselői maguk is asszisztáltak), részben vezető politikusok „statáriális kivégzésével” eljutott odáig, hogy a szavazók egy jelentős része inaktív lett.

Nem érdekli, pontosabban belefásult ebbe az egészbe

Próbál élni és túlélni. A politika pástjára pedig új arcok nem nagyon merészkednek. Látták, hogy mit művel ez az ország az élretörőkkel. Láttak egy Botka Lászlót a saját, baloldali elvbarátai által ledöngölni, megalázni, félére lökni, vagy egy Vona Gábort egy bértollnokok hadával elvégeztetett gyalázat-cunamival tönkre tenni. Köszönik szépen az egyébként arra alkalmas, nem politikából élő, tehetséges magyar emberek, de ebből nem kérnek.

Teszem hozzá, erről mi magunk, a választópolgárok is tehetünk, hisz hagytuk, hogy így legyen. Mi, pontosabban ennek az országnak a többsége akarta így.

Furcsa nekem, amikor mostanság egyre többen panaszkodnak arról, hogy ’odaszavaztak’, de most becsapva érzik magukat. Tényleg? Hát így jártunk. Hinni viszont mégis csak kell valamiben. Nem tehetjük meg, hogy közönnyel szemléljük mindazt, ami itt folyik. Ha nem magunk miatt, a gyerekeink miatt nem.

Hát milyen országot hagyunk itt nekik magunk után, ha csak legyinteni fogunk mindenre?

Meggyőződésem, hogy a változás itt lent fog elkezdődni. A falvak, de még inkább a városok szintjén. Helyben kell „kitermelődni” azoknak az embereknek, akiknek majdan az ország vezetésének a hatalmas felelősségét is magukra kell vállalni. Helyben kell megtalálni azokat a tisztességes kormánypárti, ellenzéki, vagy épp független státuszú politikusokat, akik elhozhatják majdan a tisztább, tisztességesebb játékszabályok szerint ténykedő, demokratikusabb gondolkodású és valóban a népért dolgozó politikusi réteget. Ha itt, helyben nem termelődik ki az ország jövendő kormánya és jövendő, valós ellenzéke, akkor sehol.

A maiak, ott az élvonalban, javarészt megbuktak. Azt hiszem ez lesz a 2024-es önkormányzati választások valós tétje és ez lesz a választópolgárok valós felelőssége a gyerekeikkel, unokáikkal szemben.

Egyszerűen nem tehetjük majd meg, hogy legyintve egyet otthon maradjuk

Nem válhatunk a passzív cinkosaivá a hazánk elsorvasztásának. El kell majd mennünk és le kell adnunk a voksunkat a közös jövőnkre. Isten segítsen minket majd ebben… Talán nem gondolkodok jól. Talán az írásom egyeseknek sértő, de nem volt célom sértegetni, így már most elnézést kérek attól, aki így érzi. Viszont a gondolatokat ki kell mondani, mert teremtő az erejük. A gondolatokkal elő kell állni, hogy aztán ezt követve minél többen megtegyék a saját gondolataikkal ugyan ezt. És, ha most elértem, hogy néhányan szintén kiállnak majd a sajátjukkal, már nem volt hiába való az elmélkedésem.”

Ha megírná véleményét, vagy megvitatna ezt-azt másokkal, esetleg kérdése lenne a cikkel kapcsolatban, Facebook oldalunkon megteheti!

Friss!