A bátor nickname

„A dán Dorte leginkább egy Ozorán fogant szerelemgyerek” avagy: hogyan nevezzük a puncit? Bizonyos – tényekkel alá nem támasztott – közlések szerint Közép-Európa országait tekintve a legtöbb névtelen feljelentés drága hazámban érkezett az illetékesekhez a vészkorszakban, meg Rákosi alatt, meg érkezik ma is a NAV-hoz. Én ebben a csúcstartásban nem hiszek.

A diktatúrák által megnyomorított emberek erkölcse nem függ a nemzeti sajátosságoktól.

Nem ez írásom témája, de az álnévtől hemzsegő net a névtelen feljelentéseket juttatta eszembe.

Írásom témája a Lángoló nyaram című regényemről egy nyilvános könyvkritikai oldalon megjelent, kritikának álcázott mocskolódás, amelyet bár öt hónapja posztolt a „madame-recamier” álnevű szerző (továbbiakban csak MR), hozzám most jutott el. (Álnév…! Anonim vélemények. A személyes felelősség: nulla. Külön téma. A névtelen vélemények jogán az arctalan tömeg diktatúráját is szentesítette a net. Jó? Rossz?)

„Kezdjük ott, hogy Nógrádi Gábortól sok jót nem vártam – írja MR –, miután az ő tollának köszönhetünk olyan mélypontokat a magyar filmtörténetben, mint a felújított Meseautó vagy az Egy szoknya, egy nadrág.” Hét-nyolc filmemből ezt a kettőt ragadja ki a kritikus, hogy a hozzá hasonló sznobokat megnyerje a lealázásomhoz. (Naná, hogy nem a Sose halunk meg-et!) Harmincnál több könyvemet meg sem említi, pedig azokkal szembe állítva sokkal hatékonyabb lehetett volna a manipulációja. Például: „Az a Nógrádi Gábor, aki a Petepite, A tengeren is túl vagy a Segítség, ember! című könyvével gyerekek tízezreit nyerte meg az olvasásnak, most új könyvével munkássága tragikus mélypontjára süllyedt.”

Persze ez csak egy javaslat. Nem fontos használni.

A folytatásban a szöveg szerzője kétli, hogy meg tudom mutatni, „milyen is egy felajzott kamasz nyara”.

Kételkedésének oka, mint azt kétszer is megjegyzi, hogy hetven éves vagyok, azaz „hetven éves bácsi”, és bár ő nem volt 15 éves fiú (tehát biológiailag nőnemű szerzőről van szó), de „generációsan mégiscsak közelebb áll hozzám Dávid, mint Nógrádihoz – írja –, így a napnál is világosabb, mennyire, de mennyire nincs képben azzal, hogy milyenek a kamaszok gondolatai, vágyai, motivációi.” Te jó ég! Mit kapna ettől a – cirka negyvenes-ötvenes – hölgytől Füst Milán, aki 82 évesen írta a Szexuál-lélektani elmélkedéseket a kamaszokról! És Weöres, aki egy percre a hatvanadik évétől követte el a Pszichét?

De ne toljuk túl az iróniát egy tudatlan ember rovására. Elég baj neki, hogy – bár névtelenül, de – közszemlére teszi az előítéleteit.

Regényem egyik főhőséről, a dán Dortéról, (aki a történet szerint a magyar Dáviddal a lángoló nyárban szerelembe és szeretkezésbe esik) azt írja, hogy karaktere „irreális és érthetetlen”, valamint nem dán, hanem inkább „szabadszellemű balkáni lány… vagy leginkább egy Ozorán fogant szerelemgyermek”. Nos, ezt a kitételt nem is minősítem (bár észleltem, hogy kurvát akart írni), mert a szöveg elemzése levinne az ő színvonalára, és ott ő van otthon. Válaszoljanak rá az ozorai szerelemgyerekek.

A következő bugyutaság teljes mondatban így szól: „Nógrádi leragadt a szocializmusban, ő még mindig üdülőkben nyaraltatja a családokat, csak most éppen valami nagyon modernet választott: újságíróüdülő.”

Őszintén szólva nem tudtam, hogy a céges üdülőket megszüntették, azt azonban tudom, hogy szerte a világban újságíró üdülőket működtetnek a sajtószervezetek. Például Tihanyban a MUOSZ.

Na, most a bírálat további részét többnyire nem is értem.

Talán pszichológiai tudásom, érzékem nem elég fejlett a célszemély tudatalattijához? „Ami még szörnyen bicskanyitogató – írja MR – az Dávid „életcélja”, mégpedig amit már az első sorokon is hangsúlyoz: ő bizony NAGY író lesz.” Mi a gond ezzel? Csak nem az, hogy MR is nagy író akart lenne, de most csupán közösségi oldalakon villoghat álnéven, és felháborítja, hogy egy tizenöt éves fiú is íróságról mer álmodozni?

Azt sem értem, hogy miért minősíti főhősömet, Dávidot rasszistának MR, mert egyszer (nem többször, hölgyem!) majomhoz hasonlítja legjobb barátját, társát, segítőjét, Gambót, a nigériai menekültet. Részlet a regényből: „Gambó vihogott. Tudom, hogy szemétség, de egy majom villant fel a képzeletemben. Az vihogott így az állatkertben. Sajnálom. Nem tehetek róla, ha valami hirtelen eszembe jut.” Majd később. „Te jó ég! Lehet, hogy Gambó számára meg én vagyok a Shrek?”

(Irodalmi lektorom mellesleg így ír Gambóról: „Nagy kedvencem a fekete mellékszereplő – eszement jó karakter, olvasnék róla sokat.”)

Végül a FÜTYI-be gabalyodott bele szerzőnk.

Így ír: „Azt már csak mellesleg jegyezném meg, hogy ki az isten hivatkozik úgy a péniszére, hogy a FÜTYIM, ráadásul megszámlálhatatlan mennyiségben.” Először is a fütyi szó háromszor fordul elő a regény 37.000 szóból álló szövegében. (Tény: a kuki tizennyolcszor.) Másodszor, nem tudom, hogy MR körül a hímneműek, ha vannak egyáltalán, hogyan nevezik a nemiszervüket. Józsi? Farok? F.sz? Az elnevezés, mint minden kifejezés, kulturális kérdés. (Egy magyar származású kanadai nő ágyában, amikor kimondtam a punci szót, a hölgy olyan röhögőgörcsöt kapott, hogy csak spéttel tudtuk folytatni a szeretkezést. A hölgy jól tudott magyarul, de számára a kifejezés már idegen, szokatlan volt.)

Nos, mondatról mondatra végig bukdácsolhatnánk az írást, de csak ismételnénk az eddigieket.

Meglehet – bár a regény alapja egy valóságos szerelmi sztori tizenévesek között a várnai újságíróüdülőben – a Lángoló nyaram-ban akadhatnak hibák. Lehetnek annak ellenére, hogy egykori tényfeltáró riporterként a nigériai hauszák zenéjétől a nevük jelentéséig mindennek utána néztem.

Az is tény, hogy bizonyos körökben provokatív a történet a szimpatikus prostituálttal, a kedves migránssal meg a folyton kefélni vágyó kamasz főhőssel. De ha valaki kritikát akar írni, először tanuljon meg olvasni, hogy megértse a szöveget, és ne hagyatkozzon legrosszabb ösztöneire meg a prüdériájára, mert kilóg a lóláb.

A fenti – csúsztatásokat, tévedéseket, előítéletes megjegyzéseket – bíráló szövegem egyébként sem madame_recamier-nak szól elsősorban. Csupán ő azt nem érdemelte volna meg. Azok miatt ütögettem a billentyűket elaggott hetvenéves bácsiként maradék drága időmet pazarolva, akik a névtelenség védelmében manipulatív módon publikálnak a nyilvánosság előtt. Álarcban bátrak? Legyenek óvatosak. Ma már öt perc alatt nem csak a nevük, a címük, de az is megállapítható, hányas számú cipőt hordanak.

Ha pedig manipulálni akarnak, legyenek ügyesebbek!

Tanuljanak a marketingszakemberektől és a politikusoktól.

Nógrádi Gábor

A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük