Nosztalgiázó emlékmorzsák

Szerencsés ember vagyok, mert az álmaimban újra vissza-visszatekinthetek csodás gyermekkoromra. Szüleim kései gyermeke, az Egyetlenke vagyok. Édesanyám már majdnem lemondott a gyermekáldásról (több sikertelen kísérlet után), amikor egyszer csak megszülettem.

Mesékhez kötött emlékek

De előtte persze jól igénybe vettem édesanyám ideg- és immunrendszerét, mert folytonosan vetélés fenyegette ezt a nagyon féltve óvott terhességet is. Egy picit korábban jöttem a világra, kicsiny súllyal, törékenyen. Édesanyám az életénél is jobban szeretett, és ez a szeretet vezetett engem végig a gyermekéveimen és fiatal felnőttkoromon. Az orvosok nem voltak igazán jó véleménnyel rólam. Azt mondták aggódó édesanyámnak még a kórházban, hogy vagy nem maradok életben, vagy ha mégis, abban nem lesz köszönet, mert szellemi fogyatékkal leszek kénytelen a hátralévő életemben tengődni.

Édesanyám így is, akkor is, mindenek felett szeretett, és amikor hazavitt a hófehér pólyában, nagyapám, aki gépész volt Szegváron (Hegyi gépész volt a neve a faluban), azt mondta, olyan élénken csillognak a gombszemecskéim, hogy ő nem hiszi, hogy beteg lennék.

Aztán neki lett igaza. Ahogyan cseperedtem, a nagyszüleim és a szüleim gondoskodtak testi és szellemi jól-létemről. A nagyszüleim a házunk régi (nyári) konyhájában éltek, amely mellett a padlás állt a maga rejtelmeivel, és a hálószobájuk. A ház elülső részében laktam a szüleimmel. Mivel testvérem nem született, mindig azon agyaltam, hogyan és kivel tudnék játszani. Sokszor mentem ki a Laposra, és vártam a többi gyereket, hogy mikor jönnek már ki hozzám, játszani. Szenvedélyesen és szinte álladóan játszhatnékom volt. Ha ez valamiért nem sikerült, hol nagyapámat, hol anyukámat nyaggattam, hogy meséljenek nekem.

Ahogyan az eszemet tudom, az első fontos emlékeim a mesékhez kötődnek. Benedek Elek Piros, Arany és Ezüst mesekönyvének minden meséjét elmeséltettem nagyapával, ő pedig csak mondta, rendületlenül, egészen addig, amíg el nem ment a hangja. Ilyenkor megszólalt anyukám vagy nagymama: Hagyjad tatukát! Hadd pihenjen! Emlékszem a két hercegnő testvérpárra az egyik meséből, Ivan Szakhininre és Méni Szakhininre. Szegény nagyapa alig tudta ezeket az idegen hangzású neveket kimondani, de én soha nem adtam fel, újra és újra követeltem a meséimet.

Ilyen meseolvasások után felvettem anyukám ruháit. A kendőit és kevéske ékszerét felaggattam magamra, kirúzsoztam a szájam, és azt mondtam, én most hercegnő vagy királylány vagyok. Egy óriás tükör állt az előszobában. Ott szépítkeztem, és beleéltem magam a mesék világába, újra és újra. Anyukám cipőjében „krosnyogtam”, ahogyan ezt apukám hívta. De engedték a bolondériáimat, mert annyira szerettek.

A folytatásban, az éneklő manó és a cirokseprű.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük