Akik személyesen ismernek, tudják, képtelen vagyok szabadulni sok esztendős napilapos szerkesztői múltamtól, amikor egy nagy teremben vagy negyvenen dolgoztunk együtt. Volt, aki telefoninterjút készített, volt, aki vitázott valamivel, mások – kikapcsolódásként – több szólamban énekeltek, néhány kisgyerek is kiabálva rohangált, valamelyikünk kutyáját üldözve. Mi, szerkesztők meg nyugodtan dolgoztunk az elképesztő hangzavarban. Megszoktuk.


A kutyának sem fontos

A fentiekből következik, hogy ma is úgy dolgozom, hogy a fejem fölött szól a tévé. Leginkább a hírműsorok. Csak fél füllel figyelek, mert közben kéziratot javítok. De amikor egy híradónak nyilatkozó politikus a magyar nyelv szabályait feledve – vagy egyáltalán nem ismerve – mond valami magyartalant (és ez napról napra gyakrabban fordul elő), fölkapom a fejem és ingerülten mondom a magamét – a képernyőnek. A kutyák meg értetlenül néznek: mi ütött belém, amikor ők semmi rosszat nem tettek.

Jobb híján nekik magyarázom, hogy ennek vagy annak a szónak van tökéletes magyar megfelelője. Azt is, hogy a vonatkozó névmás helye a mondatban mindig azt a szót követi, amelyikre vonatkozik. Ha nem ott van, félreértelmezhető a mondat. Meg az sem árt, ha az egyes-és többesszámot, valamint a jelen- és múltidőt egyeztetjük. De nem folytatom, mert képes lennék írásban órát tartani. Ugyanis eredeti képzettségemet tekintve, magyar szakos tanár vagyok.

Sajnos a kutyáknak hiába mondom, hogy a bajok eredendő oka az olvasás hiánya. Ma már nem divat könyvet olvasni, minden ott van az interneten, s így az okostelefonon is. Csak hát a helyesírás, az anyanyelv elsajátítása nem internetes. Klasszikus írók regényei, elbeszélései segítenek hozzá az elsajátításhoz – anélkül, hogy észrevennénk: most tanulunk. Enélkül romlik a helyesírás, mind gyatrább a szókincs, egyre silányabb a magyar nyelv szabályai szerinti mondatalkotás.

Mellveregető magyarság

Szóval, nem kell ahhoz semmiféle diploma, hogy az ember helyesen beszélje a saját anyanyelvét. A politikusokra nagyon haragszom! A legtöbbjük jogász, és nehezen felejtik a jogi bikkfanyelvet. Ha éppen nem sorosoznak, brüsszeleznek, sargentiniznek, akkor magyarkodnak. Verik a mellüket, hogy ők micsoda magyarok, beszélnek a határon túli magyarság megtartásáról, az anyanyelv megőrzéséről, anyagi segítségről – mintha a határon belüli magyarság egyetlen tagjának sem lenne szüksége effajta támogatásra.

Szerintem az a politikus, aki nem tudja vagy nem alkalmazza anyanyelvének szabályait, hiába veri a mellét, ő bizony nem igazi magyar. Hiába kormánypárti képviselő vagy fideszes médiában dolgozó, magát újságírónak mondó személy, ha nem ismeri jól az anyanyelvét, és azt hiszi, elég és attól MAGYAR, ha naponta minél többször elmondja, leírja. És valamennyien egyre csak ismételgetik, hogy micsoda magyarok, meg magyarság így, nemzeti öntudat úgy – és közben a saját anyanyelvüket sem ismerik! Szégyen!

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét