Négy, három, két és másfél trianonnyi időt vészelt át a magyarság, szembeszállva a folyamatos, világméretű magyarellenes összeesküvéssel, túlélve a talán legfájdalmasabbat, ugyanakkor legaljasabbat, a budapestit is… És ma újra turulokkal rakjuk tele a Kárpát-medencét..!

Orbán sátoraljaújhelyi beszédét bizonyára megőrzi a történelem,

mint emlékét valami különös atavizmusnak: föltűnik benne minden, ami gyötrelmeink, szenvedéseink egyik, nem egyszer meghatározó oka: a magyar ugar, a magyar katona, a magyar birodalom, a magyar kereszténység, a magyar zsidózás – az önigazoló, önmagának szobrot álló magyar hibbanat.

- Hirdetés -

Mindenekelőtt a beszédet átható, a szónok őszre festett hajához illően hamis pátosszal kellene valamit kezdenünk, de nagyon nehéz: sem lenyelni, sem kiköpni nem könnyű. De annyit megállapíthatunk, hogy ez az a pimasz pátosz, amely miatt sokan gyűlölik, sokan utálják, megvetik, és talán még többen egyszerűen kinevetik a magyarokat. És megköszönhetjük, ha nem kiröhögik, ha netán szánakozó együttérzéssel figyelik. Ha nem általánosítanak.

És ez az a pátosz, amely miatt sokan nem érzik magukat itthon e hazában; sokan inkább elmennek más, igazabb hazát keresni.

Nehéz hinni e pátosz őszinteségében,

de nem könnyebb azt sem föltételezni, hogy csupán aljas szándékból, előre megfontoltan megjátszott volna. Valami egyre borzasztóbb elegye e kettőnek.

Nem csoda, ha Orbán a maga világképével itthoni, haszonleső talpnyalóin és kerge szolgáin kívül csupán keleti diktátorok körében találkozik némi megértéssel vagy legalábbis elnézéssel. Nem igazán törődnek ők a „magyar hibbanattal” – hadd beszéljen a „hasznos hülye”… Megvan a maguk terve, számítása.

Ha van a beszédben valami különösen gyalázatos – a már ismert, sokszor előadott elemeken kívül –, hát az a rész, amelyben Orbán meghajtja fejét a „magyar asszonyok” előtt: ők azok, akik mindig megszülték az embereket, akikre szüksége volt e hazának… Hogy az apák kik voltak, ne kérdezzük: zavaros a mi történelmünk. És az asszonyoknak is volt apjuk…

Mondja valaki, hogy Orbániában hímuralom van…

A szöveget áthatja az évezredes „magyar öntudat” (= magyar hibbanat), évezredes sértődés. És hiábavalónak tűnik minden: hiába az egész magyar kultúra, amely e hibbant sértettség ellenében jött létre: napjainkat Orbán világképe uralja.

„Szövetségeseink” is milyenek… Önhitt, gőgös franciák, britek, amerikaiak: annyiszor eladtak minket, cudarul! Csak azért, hogy a németeket megfosszák szövetségesüktől – valami ilyesmit is mondott Orbán. Akkor Gábriel Szabadság téri üzenete nem is érvényes..?

Különben a németekről meg beszélni sem érdemes: annyira feladták önmagukat, hogy csak bayeri szavakkal szólhatunk róluk… Éppen végromlásba készülnek hanyatlani a franciákkal stb. együtt. „Le a franciákkal!” – hallom is  A csárdáskirálynő kaposvári előadásának ivásra biztató tósztját, miközben a Páris, az én Bakonyom szerzője végigtántorogja a búval baszottan magyar öntudatos első felvonást…

„Istenek, isteneim!” – kiáltott föl a szerző A Mester és Margarita végén. „Mérget nekem, mérget!”

Vagy valami, valaki mást… Talán új Adyt, vagy új Svejket, kiröhögni ezt a

„katonáskodó magyar hibbanatot”…

Coandă

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét