„Orbán Viktor velem ne kössön szerződést. Ne nézzenek egy két lábon járó keltetőnek….”

Az Emmi októberben “pontosítani” kívánja a terhességmegszakítással kapcsolatos szabályokat.
Vannak itt ilyen fantasztikus ötletek, mint, hogy az orvos hallgattassa meg az anyával a magzati szívhangot. Mintha a jelenlegi szabályozás nem lenne elég tré önmagában is.

Ha valaki itthon a terhességmegszakítás mellett dönt,

annak kérelmet kell benyújtania a Családvédelmi Szolgálatnál, ahol okként “súlyos válsághelyzetet” kell a papírra írni. Emellett beszélgetéseken kell részt vennie (közbeiktatott gondolkodási idővel), ahol még nemi erőszak esetén is bedobják az örökbeadást. Mert, miért ne.

Na, vegyük át akkor még egyszer:

kérelem, több beszélgetés, gondolkodási idő, kényszer arra, hogy (legtöbbször) hamis indokkal adj be egy hivatalos nyomtatványt. Erre valóban érdemes rádobni még egy szívhangot is, mert nem elég megalázó így, ahogy van.

Az abortusz egy fizikailag és érzelmileg iszonyatosan megterhelő dolog, amit ilyen embertelen és gusztustalan módon megnehezíteni és a meglévő mellett még több bűntudatot kelteni egyszerűen felháborító.
Aki eljut idáig, már alaposan végig gondolta a döntését. (A védekezést nyilván nem annyira, de most nem is ez a lényeg.) Milyen alapon kérdőjelezik ezt meg vadidegen emberek?

Ez a helyzet egyszerűen nem normális, ahogy az sem, hogy az Alaptörvény II. cikke kimondja, hogy: “minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg”. Édes szíveim, ezen a ponton mi kettő darab sejtről beszélünk. Az emberi méltóság az anya esetében biztosítva van? Miért jó, ha egy gyerek olyan környezetbe születik, ahol nem akarták, nincsenek rá felkészülve és sok esetben a szülők képességeit még egy cserepes növény gondozása is meghaladja?

fotón: Ratkó Anna

Orbán Viktor velem ne kössön szerződést.

Ne nézzenek egy két lábon járó keltetőnek. Ne turkáljanak a méhemben, a magánéletemben olyan vén faszok, akik két kurvázás között hazaesvén jól megverik a feleségüket. Ahogy olyan “nők” se, akik elutasították az isztambuli egyezményt, mondván, hogy az abortusz a családon belüli erőszak legsúlyosabb formája. Ez egyszerűen tényleg nem normális.

Nem akarok még egy Ratkó-korszakot.

Nem akarom, hogy mások döntsenek olyan kérdésekben, ami az egész életemet megváltoztatja. Nem akarom, hogy másodrendű állampolgárként kezeljenek, akinek az önmegvalósítását állami szinten meghatározzák. Nem akarom, hogy bűnbakot csináljanak belőlem és a nyakamba varrják, hogy miattam pusztul a nemzet, ami így kezel engem, ahogy.

Ratkó Anna (ahogy a mögötte látható úriember is) egyaránt a történelem szemétdombjára valók. Olyan rendszer építői, amely a végletekig beleártotta magát az emberek magánéletébe, ahol már egészen kiskortól folyt az ideológiai nevelés, ahol a kontraszelekció révén csak az inkompetens pártkatonák kezébe kerülhetett vezető pozíció. (Ismerős, mi?)

Egy abortuszon átesett nő okul a történtekből és igyekszik a jövőben elkerülni azt. Ezt kell tenni nekünk is.
A történelem hibái nem arra valóak, hogy megismételjük őket. Hanem, hogy tanuljunk belőlük.

Daniella Lencsés

https://varosikurir.hu/vajon-mit-takar-az-abortusz-szabalyainak-pontositasi-terve/